Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)

adnia a bakáknak. Elborzasztó! Máris remeg a keze. Tisztában volt azzal, hogy Nagyváradon elsősorban emotív természetével muszáj megküzdenie. Muszáj, (musai), mondta a felcser is. Jani megemlítette: reméli, az alhadnagy elvtárs tudja, hogy a muszáj magyar szó. A felcsernek örömében kigyúlt a tekintete, csontos térdére csapott, Nézz oda, te!, Dinu elburjánzott Fernandel-fogazatát a szokásosnál huzamosabban kinn felejtette; nehéz volt látni. Bukarestben az ezrednél Jani néhány napig az egészségügyi osztály termeinek padlózatát mosogatta, szárítgatta. Térden csúszkált, négykézláb közlekedett, a főorvos pedig felülről nézegette, mint holmi bogarat, hőscincért például. Jól csinálja, jegyezte meg kíséretének, a felcsereknek, szanitéceknek, még katonaorvos is lehet belőle. Később irodájába rendelte, magával szemben leültette és megkérdezte: Mi akarsz lenni, katona? Janinak oda nem illően eszébe jutott Miróc bácsi, a nagybányai Bányaigazgatóság baktere, aki, ha megkérdezték, hogy hívják a kutyáját, következetesen azt válaszolta: Kutya. Mit tehetett? Belenyugodott: ő most katona. Katona. Jelentem, közölte meglehetősen elszínező- dött hangon, író. A középkorú főorvos síma, ápolt, kerek arca vasúti jelzőként másodpercekre tilosra váltott. És milyen?, tudakolta, miközben úgy nézegetett munkaasztala hibátlan üveglapjába, mint üdítően tiszta tóba. Képmása egyenletesen libegett a „tó” fenekén. Magyar, szögezte le Jani. A fehér köpenyes, feltehetően magas rangú doktor úgy tett, mintha ezt nem hallotta volna. Ha Nagyváradon igyekszel, lehet, hogy itt foglak, szólt kezet nyújtva. Szükségem van az okos fiúkra. Jani megtisztelve érezte magát; elmondta Dinunak, hadd emésztődjék. Dinu mitesszerei majd kilövódtek a helyükből, a kékeslilává változott „környezetből”. Jó nektek, magyaroknak, sóhajtott. Jó. Jobb nem is lehet, mosolygott Jani. Ekkor már Nagyvárad felé vitte őket a vonat. Jani alvással kísérletezett. Az álom természetesen elkerülte. A bukaresti őrezred küldönce (curier), Üveges Gyuri pattogott a fejében. Ezt a tőle talán két évvel idősebb Üvegest Szatmárról ismerte; az államosításig, de talán azután is valameddig kis vegyeskereskedésük volt a zsadányi úton. Jani törekvéseiről hallhatott ezt-azt zengedezni, mert egy délután saját gépelésű pornográf füze- tecskével állított be az egészségügyi osztályra. Megjegyezte: ez az ő „alkotása”. Jani elolvasta, és a következő nap visszajuttatta a , jogos tulajdonosnak”. Úgy igyekezett, hogy ne legyen ideje véleményt mondani. Mintha csíkászáskor combig, ágyékig merült volna a Homoród iszapjába, bár elismerte: „Ideje lenne felszabadulni már”. Nagyváradon, amelyet valamennyire a magáénak is érzett, a Várban kötött ki. Várták és kezelésbe is vették. Megkezdődött a szanitéctanfolyam. Nappal tanulás, éjszaka riadók sorozata. Gyakorlatozások, menetelések, lövészetek; valósággal elbambult. Társát, Dinut teljesen szem elől tévesztette, holott szegény folyton feléje „lavírozott”, amint majd Predea- lon félénken elmakogta. Az órákon szorgalmasan jegyzetelt, az orvosságok nevei méhekként zümmögtek a fejében, szépen meg is telepedtek, ő azonban konokan el-elkalandozott; versek gyötörték. Vasárnap délutánonként, szabadidejében, a fűvel benőtt várfalakon heverészve Lázár Icához szeretett volna „szólni”, de nem sikerült. Vele szemközt, egy földszintes ház tetején, kínos pontossággal holmi fekete ruhás süldőlány jelent meg. Óvatosan felnyitota a négyszögletes, horganyzott lemez borítású padlásablakot, derékig kiemelkedett, integetett Janinak, azután kimászott a cserepekre, és kimerítő futkorá- szásba kezdett. A kupazsindelyeket is végigszaladta néhányszor. Jani azt

7