Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 4. szám - Szenti Tibor: Egy tudományközi monográfiáról (Hiedelmek, szokások az Alföldön)

kát köszöntötte, míg Ujváry Zoltán az 1992. áprilisi konferencia alkalmából az Arany János Múzeumban rendezett „Erosz a népművészetben” c. kiállítás megnyitóját publikálta.

Az első kötet a társadalomtudományok három közelálló ágának dolgozatait közli, melyeket a szerzők az 1992. évi konferenciára saját kutatási eredményeikből írtak. A régészet, történelem és a néprajz területéről 27 szerző tanulmányát olvashatjuk. A néprajz első részét az „archaikus rétegek, hiedelmek és szokás elemek” töltik ki. A második kötetben további két részben 16 szerzőtől a néprajz folytatódik. Itt kaptak helyet az „interetnikus kapcsolatok” és a „rendszerek, tájak-népcsoportok” részbe tartozó dolgozatok. A kötetet Ujváry Zoltán zárszava és a címtár zárja. A tanulmányokhoz angol, illetve német nyelvű összefoglalók készültek, és természetesen a hivatkozásokból bőséges jegyzet született.

Ennek a háromkötetes, heroikus munkának legrövidebben is ilyen hosszan lehetett összefoglalni a főbb könyvészeti jellemzőit, és akkor még nem méltattuk tudományos tartalmát, amely széles szakmai körökben nem véletlen váltott ki elismerést.

A régészettel foglalkozó részt a magunk részéről a tanulmánykötet egyik „ékkövének” tartjuk. Az avarkori sírkutatások, mint Szentpéteri József (1: 37-53.) vagy Simon László (1; 55-63.) tanulmánya, Madaras Lászlónak a „koponyavarázslásról” írt munkája (1: 75-87.), Mesterházy Károly kutatása a honfoglaló magyarság egyistenhitéről (1: 89-120.), vagy Selmeczi Lászlónak a jászok szokásait és hiedelemvilágát tükröző régészeti adatai (1: 137-155.) jól tükrözik azt az összefüggést, amelyet Tomka Péter adott „Régészet és néprajz” című tanulmányában (1: 65-73.). A régészet eszközeivel a néprajz mélyebben látott a történelembe, és fölszínre hozott olyan összefüggéseket, amelyeket a mai néprajzi kutatásokkal nem tudnánk elérni.

A tanulmánykötetnek az a következő, fontos erénye, hogy a benne szereplő szakdolgozatok a legváltozatosabban egészítik ki egymást. Egy-egy társadalmi kérdést két-három tanulmány is a maga módszerével elemez, és évszázadokat vagy évezredeket fog át. Itt van mindjárt a Dél-Alföld térségéből Vályi Katalin munkája az „Epítőáldozat az Árpád-kori Szeren” (1: 121-135.) és Beck Zoltáné: „Az építőáldozat

Békés megyei emlékeiből” (2: 533-545.). Korban all. századtól a 20. századig közel évezredet fog át. Előbb a régészet, majd a néprajz eszközeivel bizonyítottan tárul elénk az építőáldozatok szokása és az a hiedelemrendszer, amely az ókori Keleten már Kr. e. virágzott, jelen volt több délkelet-alföldi későújkori lelőhelyen, és a térségben még a századfordulón is föllelhető.

Novák László koordináló munkáját jelzi, hogy egy szakmáin belül is összefüggéseket keresett és állított egymás mellé. így alakult ki az a több évszázados történelmi fonál, amelyre a nép erkölcsi életét lehet felfűzni. Kubinyi Andárs: „Kocsmázás, becsületsértés és fogadás a késő-középkori Magyarországon” (1: 231-238.) című dolgozatának mintegy „folytatásaként” Szenti Tibor: „Kurválkodás a Dél-Alföldön levéltári büntetőperek alapján, 1723-1843. között” (1: 247-263.) c. tanulmányából a népi életmód újabb, eleddig a kutatás fehér foltjaként jelentkező terület került hozzánk közelebb.

A tanulmáinykötet interdiszciplináris jellege abban is tükröződik, hogy összehasonlító dolgozatokat találunk más népek — elsősorban a rokonnépek — és a magyarság történelmi, néprajzi megközelítésében, a hasonló vagy közös eredetű szokások, illetve hiedelmek feltárása során. Ezek közöett említhetjük Szabó Géza: „Régészeti és néprajzi adalékok Burjátiából” (1: 183-193.) c. tanulmányát, vagy Torma József két, baskíriai megfigyeléseit feldolgozó munkáját, a „Baskír hiedelmi lények” (1: 195-209.) és „A Nagy-Alföld néprajza és egy kipcsak-török nép hagyományos gyógyászata” (1: 341- 371.) címűeket.

A tanulmánykötetben azok az interetnikus dolgozatok is jelen vannak, amelyek a Kárpát-medencében, illetve határainkon kívül élő szomszédos népek néprajzához adnak újabb kutatási eredményeket. Farkas József: „A történelmi Szatmár megye néprajzához (magyarok-románok-svábok-ruszi- nok)” (2: 559-571.) életéhez nyújt adatokat. Amiért ez a dolgozat különösen fontos számunkra, azt maga a szerző jelzi: „Az itt élő nép néprajzi képe nem valami színes.” (562.) Mégis, a történelmi Szatmárban együtt élő népek most feltárt, és a dolgozatban egységes keretként jelentkező adatai ismereteinket tovább árnyalták.

Egy-egy konkrét folklórpéldát több tanulmány is feldolgozott. A hiedelmeket és a szokásokat veszik sorra. A kötetben ezek is szo94