Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 4. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve V. (Kiss Tamás: A végső szó keresése - Utassy József: Hol ifjúságom tűnt el - Kerék Imre: Születésem hava - Baka István: Farkasok órája - Vári Fábián László: Kivont kardok közt - Szikra János: Hajlíthatatlanul)

törvényeket is sugallja. Azt is, hogy az ember a természetből válik ki, azt is, hogy visszamenekülhet hozzá, s közvetve már azt is, hogy a kiválást egyszer a visszave- gyülésnek is követnie kell majd.

A kötet versei nemcsak témájuk és keletkezésük szerint ölelnek át hosszabb életkor- és pályaszakaszokat, hanem jellegükben is változatosak. A lírai elbeszélés, az emlékképmegragadás és a tiszta dal a három fő típus, s a tragikus hangtól a szemlélődön át a tréfás-játékosig terjednek változataik. A gyerekkor világa teljes világ, az ifjúságé méginkább, s ezek jelképe lesz végleg e lírában Bükkszenterzsé- bet, hol az ifjúság „tűnt el”. Vagy inkább átszökött a versekbe? (Magvető, 1992)

Kerék Imre: Születésem hava

A vidékiesség nem éppen dicsérő jelző megszokott szóhasználatunkban, akár megjelenést, akár magatartást, akár szemléletmódot értünk rajta. S ha művészre alkalmazzuk, még egyértelműbb elutasító gesztust teszünk. Pedig a kötődés egy- egy vidékhez, amely szülötte számára mindig „a vidék”, nemcsak elutasítandó vagy megértő szemlélődést érdemlő magatartásmód. Igazából egy-egy főváros, központ is „vidék”, azaz régió, mégha kisugárzó hatása rendszerint nagyobb is. Régebbi századokban minden régió élhette a maga többé-kevésbé önálló életét, az elterjedő polgári társadalom azonban mindent centralizálni igyekezett. S ezt tette totálisan ésszerűtlenné a tervgazdálkodás. Századunk végéhez közeledve az embereknek egyre inkább elege van a bármilyen jelszóval jelentkező központosító törekvésekből, s a demokrácia lényegét a nem feltétlenül koncentrikus körökben táguló és szűkülő önkormányzatokban látjuk, abban az értelemben is, hogy minden tudatos ember maga is „önkormányzat”, s így a legjobb tudója annak, hogy mi a célszerű neki magának. A regionalizmus — térben és időben is — így mindinkább vitathatatlan értékké válhat, s az egység - egy nemzeti irodalomé például — a másságok szuverenitásának összességéből adódhat csak.

A dunántúliasság hol megbecsülő, hol korholó, hol lesajnáló minősítést jelentett, a legutóbbi évtizedekben főként lesajnálót, hiszen a harcos, forradalmi felfogás számára a dunántúliasság békés, szemlélődő magatartása avittasan múlthoz kötött volt. Olyannyira, hogy a somogyi születésű, ott, majd iskoláit Pécsett folytató, hosszabb ideje Sopronban tanárkodó-könyvtároskodó Kerék Imre egy régebbi, de már korántsem pályakezdő versében a távolságtartást hangsúlyozza ettől a táji örökségtől, s a drasztikus történelemre, az általa adott személyes életsorsra hivatkozik: édesapja a Donnál pusztult el, s a lesöpört padlás és a szegénység kísérte végig gyermekkorát, s csak ha nem ez lett volna a sorsa, akkor „volna hozzá helyszín és alkalom, / hogy furulyázzam a pannon derű / mítoszát árnyaltan, cirkalmasan” (Ha). Pannonság, dunántúliasság s derú is többféle lehet, s a pannon derű igazi mítosza véleményem szerint a következetes természetelvűségben gyökeredzik, s mivel a természet bárhol a világon, s bárhol hazánkban példázni képes a maga változatosságával, körforgásának dialektikájával az emberi lét minden fontos elemét, a pannon derű nem eleve problémamentességet jelent, hanem inkább a gondokkal a felülemelkedés, a kiegyenlítődés szellemében való szembenézést.

Mindezt azért kellett elmondanom, mert Kerék Imre új kötete igazi pannon költészet. Nem szembeállítva eddigi köteteivel, hanem kiteljesítve, belső indítéko87