Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Fried István: Petőfi Sándor és a „szláv” világ
Hviezdoslav és Zmaj Petőfi-portréja nemcsak kötetnyi tolmácsolással színes és sokrétű, hanem Petőfihez írt versekkel is. Hviezdoslav ódaszerű költeményben idézi föl ifjúkori ideálja emlékét: én poétám, Ki az éjben lángoszlop vagy, s ifjú hévvel kit szerettem... (Fried István ford.) Hogy aztán Petőfi versével, miszerint: ha a föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta, érveljen Magyarország népei-nemzetei egyenjogúsága mellett, hiszen Petőfi a nép költője, a népjogok énekese, a szlovák társ csak továbbgondolja a verset, Petőfi költészetét. Hviezdoslav csupán egyszer, a maga, „modern”-nek minősített törekvéseit védelmezve, Aranyt és Petőfit pajzsul maga elé tartva sóhajt föl: óh, Petrovics... Míg Zmaj Szemben a holddal című versében a szoborrá vált költő előtt töprenkedik el: Derék fiunk, ha most téged Neveden említenélek, Éjféltájban, a holdfényben... S rád, ki tőlünk elhajoltál, „Petrovics!”most ezt kiáltn.ám... (Csuka Zoltán ford.) Visszajutottunk volna Németh László téziséhez? Úgy vélem, hogy Hviezdoslav sóhaja, Zmaj versnyi elmélkedése éppen az ellenkezőjéről szól: tudniillik arról, hogy Petőfi végérvényesen elszakadt az ősök vagy az anya világától; őt tolmácsolva ugyanazokkal a nyelvi-terminológiai (és eszmei?) problémákkal, ugyanazzal a „más”-sal kell megküzdenie a fordítónak, mint Arany vagy Madách műveivel kapcsolatban. Nem a valamiképpen ismerős poétái tájra való örömteli ráismerés, hanem egy jórészt eltérő hagyományt költészetté emelő költői szándék tolmácsolása a feladat. Annál is inkább, mert jódarabig - régiónkban és azon túl — Petőfit a magyar költővel és költészettel vélték azonosítani, a magyarságkép alakulásába belejátszott valamelyes, többnyire felületes Petőfi-ismeret. Mindez nem jelenti azt, hogy a maga korában — főleg régiónkban, de német nyelvterületen is — Arany János műveit sokkal kevesebbszer vagy kisebb sikerrel fordították volna, nem is szólva Az ember tragédiájáról. Ok hárman, Petőfi, Arany és Madách (a prózában elsősorban Jókai) voltak a XIX. században a külföld szemében: a magyar irodalom; a többi fordítás a magyar irodalomból csupán kiegészítette a hármak közös portréja nyomán kialakított elgondolást. Semmi nyoma annak, hogy Petőfi szlovák vagy szerb (vagy akár ruszin, ukrán, horvát stb.) útját valaminő „alkati” rokonság megkönnyítette volna. Annyiban vethető egybe „tipológiailag” — kevésbé a Németh László által felsoroltakkal, mint inkább Jankó Král’-jal és maisokkal — „szláv” poétákkal, mint majd lesz Arany János más szláv poétákkal (abban a tekintetben, milyen funkciót töltöttek be irodalmukban, illetőleg miféle műfaji- verselési újítás fűződik hozzájuk) — és egyébként is, Hviezdoslav verses epikája, balladái, Shakespeare-fordításai jóval közelebb állnak Arany János hasonló alkotásaihoz, mint a Petőfi-életmű bármely szeletéhez. 80
