Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Fried István: Petőfi Sándor és a „szláv” világ
modora jelenik meg az 1840-es évek szlovák és magyar irodalmában, kiteljesítve a nemzeti mitológiának az antikvitásból eredeztethető gondolatvilágával, hanem a hegeli eszméket visszhangzó vagy a messianizmust utópizmussal párosító gondolati költészet és próza terén is számos egybevetési lehetőség kínálkozik. Ehhez adhatjuk még a közös múltnak egymással vitázó értékelését, valamint az 1848 márciusi események hasonló — kezdeti - fogadtatását. így nem meglepő, hogy Ján Botto a magyar helyébe szlovákot téve, további néhány apró módosítást alkalmazva a szlovák nemzeti mozgalom számára tökéletesen elfogadható verssel tudta megajándékozni azokat, akik később éppen a Petőfi eszméi és versei által kifejezett magyar mozgalom ellen fordultak. A költészetek és költői világok — a napi politikának a tragédia felé haladó eseményeinél mélyebb — rokonsága jelzi, hogy sor került, az irodalmi kapcsolatok építésére kedvezőtlen körülmények között is, a szlovák és a szerb Petőfi-recepcióra, igaz, az előkészítés fázisában mindenekelőtt a külsődleges kapcsolatok terén (mint amilyen a személyes találkozás és az eszmei rokonság sürgette átköltés), hogy aztán a Bach-korszakban előbb félénken, majd a kapcsolatépítésre szintén alkalmatlan dualista periódusban, határozottan a belső — mindenekelőtt esztétikai-poétikai szempontból inkább értékelhető — recepció nemzeti irodalmi és regionális jelentőségű változatai játsszák a „főszerepet” a szlovák-magyar és a szerb-magyar irodalmi érintkezésekben. Ezen a ponton vetődik föl a kérdés: vajon Zmaj és Hviezdoslav azért nyilatkozott - e oly lelkesen — versben - Petőfiről, mivel a szláv származás „alkatilag” teremtett magától értetődő rokonságot Petőfi és szláv fordítói között? Németh László Kisebbségben című írása mintha ezt sugallná: „Ha valaki lelkiismeretes összehasonlítás után azt sütné ki, hogy Petőfi közelebb áll a szlávok nagy költőihez, Puskinhoz, Mickiewiczhez, Tarasz Sevcsenkóhoz, Hviezdoslavhoz, mint Berzsenyihez vagy Adyhoz, meg kellene döbbennünk rajt, s kivágni szívünkből a Petófi-gerizdet? (...) S ha Petőfit nem is éreztük olyannak, akitől magyarságot lehetne tanulni, emberségünknek találhattunk-e nagyobb iskolát? (...) Más kérdés, hogy Petőfi leért-e igazán ahhoz a magyarsághoz, melynek a lassú elsüllyedését egy hirtelen támadt irodalmi magyarság alatt nyomon követjük. Nem - ő erről a magyar Atlantiszról nem tudott.” Németh László Magyarság és Európa című művének egy passzusa még egy típusú szembeállítással szolgál, amely gondolatmenetünk szempontjából lényeges lehet: „Széchenyi mellett Kossuth a szerencse gyermeke. Eötvös és Petőfi és ő, hárman a magyar alluvium óriásai, kivételes magyarok, akik otthon érezték magukat az időben, s műveikben természetük ép mását szerethették (...) Azok, akiknek Eötvös, Kossuth és Petőfi kora idegen volt: Kemény, Arany és Madách.” Hálás feladat volna igazolni, mennyivel közelebb állt 1848 előtt és főleg után Eötvös Kemény Zsigmondhoz, mint Kossuth-hoz, illetőleg azt, hogy Arany menynyire egynek érezte törekvéseit a Petőfiével, illetőleg 1849 után miképpen őrizte Petőfi emlékét. Ha a recepció oldaláról tekintjük azt, ki miféle magyarság-tudat és -érzés közvetítője, akkor éppen Zmaj és a Németh László által is említett Hviezdoslav fordítói életműve a Németh-féle diagnózisétól jócskán eltérő képet mutat. Ugyanis mindkét költő, a szlovák is, a szerb is: a magyar irodalmat a Petőfi— Arany-Madách képviselte hármasság egységében fogták föl és tolmácsolták, Hviezdoslav (aki a szlovák irodalomban nagyjában-egészében azt a funkciót töltötte be, mint a magyarban Arany János) Petőfi verseit helyenként Arany János költészetéhez közelítette — szlovák nyelven, amelyen Jankó Král’ forradalmas hangja, népballadákat idéző verses kisepikája és Botto életműve ellenére csak hiányosan valósult meg Petőfi „áttörése”. Zmaj és Hviezdoslav számára Petőfi és Arany 78
