Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Fried István: Petőfi Sándor és a „szláv” világ
Fried István Petőfi Sándor és a „szláv” világ p ............................................. JL etőfi világirodalmi utóéletének kutatását éppen úgy meghatározta a magyar összehasonlító irodalomtudomány igencsak egyoldalú „nyugati” orientációja, mint általában a korai-pozitivista irányultságú „nemzeti” irodalomtudomány idegenkedése a „szláv” kapcsolatok elemzésétől. Igen jellemző tény, hogy a Petőfi Könyvtár- hasi megjelentetett „Petőfi a világirodalomban" című kötet elsősorban az angol, a német és a francia befogadás adatait közli, és egyáltalában nem tér ki az esetleges szláv recepcióra, jóllehet már költőnk életében emlegette a cseh szépirodalmi sajtó, illetőleg a horvát politikai hírlapirodalom, a Geská vöelá 1847-ben pedig három versét közölte. Ennél azonban lényegesebb, hogy míg németre, angolra vagy franciára a saját irodalmukban jelentéktelen, illetőleg valamilyen vonatkozás révén a magyarsággal, Magyarországgal személyes kapcsolatba került költők, fordítók ápolták Petőfi legendáját és versfordítások révén formálódó emlékét, addig a szlovák, a szerb vagy akár a XX. századi orosz irodalomban klasszikussá nemesedett poétát versengtek Petőfi egy-egy alkotásának átültetésén. Míg a „nyugati” befogadás jórészt kapcsolattörténeti, netán irodalomszociológiai, a legjobb esetben népkarakterológiai módszerek segítségével mutatható be, nem is szólva Kertbeny túlságosan szépre fényesített legendáiról Heine vagy Baudelaire reagálása ügyében, addig az említett szlovák vagy szerb fordítástörténet a szerb és szlovák nemzeti irodalom innovációs törekvéseibe, kontinuitás és diszkontinuitás, alkotó recepció és kísérleti poézis problémakörébe illeszthető bele, messze túllépve pusztán kontaktológiai tényezőkön. Victor Hugo ugyan gyászolta Petőfi elhunytát, csak éppen azt nem tudta, miképpen hívták a „mártírrá” lett magyar költőt, Petőfinek avagy Sándornak; Nietzsche az egyéniség szabad kiélésében, romantikus szenvedély- és titánkultusz életbeli megvalósításában jeleskedő, a természettel való harmóniában élő poétát látta rá Petőfire, akár az ezt a típusú költőiséget szintén életével és működésével létrehozó másik poétára, Lermontovra. Nietzsche Petőfi- tisztelete a XIX. századi német irodalom kivételes — semmiképpen sem általánosan jellemző — pillanata; s hogy a német bölcselő érdeklődése a Petőfitől Lermonto- vig terjedő költői mezőt fogta át, egyben a romantika és a romantikus szabványokat meghaladni törekvő, a teljességre törő egyéniséget költőiesítő és ezáltal a hétköznapi-banális létet tagadó költészet lehetséges válaszútjait mutatja föl — részben Petőfi, részben Lermontov ürügyén. A Nietzschééhez hasonló asszimilálási kísérlet azonban — Petőfivel kapcsolatban — a „nyugati” irodalmakban nemigen tapasztalható; Petőfivel együtt él ugyan a legendája, a többnyire gyarló német fordítások olykor a magyarság-kép pusztai-romantikus változatával egyesülve késztetik fordításra, tisztelgésre a Nyugat nem egy költőjét (mint például a Rimbaud által joggal karikírozott Francois Coppée-t). A magyar irodalommal „szomszédos” literatúrákban a közös történelmi tapasztalat, a nem egy ízben szintén közös néprajz körébe tartozó emlék, valamint a nyelvi-kulturális kölcsönhatások évszázadokon át tartó folyamatossága kedvezőbb feltételeket teremtett a recepciónak, még akkor is, ha ezúttal recepciónak minősít76
