Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve IV. (Rákos Sándor: Csörte - Rába György: Kézrátétel - Beney Zsuzsa: Versek a labirintusból - Takács Zsuzsa: Viszonyok könyve - Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből)
Beney Zsuzsa: Versek a labirintusból A kézrátétel eszméje valaminő bizonyosságot sugároz, a labirintusé viszont olyan eltévedtséget, majdnem reménytelen keresést, amelyben célhoz érni aligha lehet, s gondolati megnyugvást legfeljebb az adhat ideig-óráig, hogy a labirintusvilágot mi nem létrehoztuk, abba belé vagyunk vetve, bolyongásra és keresésre ítélve, ugyanakkor tudhatjuk-sejthetjük, hogy e labirintusnak van alkotója, aki fölöttünk áll, s lényege számunkra alig belátható. Ez a teremtő az Isten, s a hozzá való törekedés, a megismerés vágya mozgatja Beney Zsuzsa negyven szonettből álló versciklusát. E szonettek majdnem fele megjelent már a Túzföldi táj c. kötet válogatott és új verseinek újakat tartalmazó részében az Utolsó szerelem c. ciklusban, 1989-es évjelzettel, már a mostani köteteimet is megadva a cikluson belüli ciklusnak, s azt is közölve, hogy a versek részletei egy nagyobb egésznek. Ami valóban most vált teljessé, még abban az értelemben is, hogy a labirintus, az útvesztő motívumköre a most közölt, esetleg részben azóta írt szonettekben válik igazán lényegessé, egyértelműen szemléletet meghatározóvá: „mindig Feléd, Tehozzád közeledve / zuhanunk Nélküled a rémületbe / hogy nem lelünk, mert bennünk rejtezel II s nem mi mozgunk: becsukódva, kitárva / szenvedéseink labirintusába / záródsz: csak e nemlétben létezel.” {Uram, labirintusod útjai - a szonetteket kezdősoraik azonosítják). A klasszikus jellemvonásaival is komolyan vett szonettforma s a ciklikus építkezés kezdettől sajátja Beney Zsuzsának: már első kötetében volt szonettciklus, s a nyolcvanas években a nagyobb teijedelmű ciklikusságban is otthonosan mozgott (Csillog, de eltűnik, Gyász). A Gyász is éppen negyven darabból állott, de négyszer négysoros, jambikus jellegű strófákból, s a labirintus-versek mínusz két sora szemléletes példája annak is, hogy ez két sornyi hiány miként válik jellegmeghatározóvá, s teszi más szerkezetűvé, másféle versmondattanúvá, kissé még más szemléletűvé is a két ciklust. A költő vallomása szerint, A rejtőzködő Istenhez testem és lelkem legnagyobb erőfeszítésével, a mindennél erősebb vágy, a mindennél fájdalmasabb keresés, a remény és a reménytelenség együtt létezésének gyötrelmével kell - alighanem életem utolsó pillanatáig - közelednem. Nem hihetem, hogy szavaimra válaszoljon: sorsomul nem a párbeszédet, hanem megszólításának kényszerét rendelte. Közelebb van bárminél, amit a földön megérinthetek, távolabb mindannál, ami örökre elviselhetetlenül hiányzik. Csak a szerelem önkívületével kísérelhetem meg, hogy Hozzá forduljak...”. A versekhez hasonlítható költői emelkedettségével együtt is pontos az önjellemzés. A rejtőzködés a versek világában a hit és a hiány kettősére bomlik, majd egyesül ismét, ahol is a hiány nem a hit, hanem a jelenlét hiányára vonatkozik: „Nem lehetsz messzebb mint abban a szóban / mely szóval szólít. Örökkévalóan / csak nemléted titkában vagy jelen, / a teremtésben, melyet átitattál / magaddal, hogy erdőként illatozzál, / folyton szüless, hogy meghalj szüntelen.” (Bolyongok hiányodnak erdejében). A ciklus második felében, a labirintus-képzettel együtt nyomatékosabbá válik a halál tudata is, ellentmondásos válaszokat sugallva, hiszen „a halál nem megnyugvás a létben / nem fészek Isten kitárt tenyerében”, hanem „oly titok, mely meg nem fejthető” (Átkristályosítod létünk a halálba), másrészt viszont sorsunk az, „hogy rettegve keressünk félve hogy megtalálunk / mert elviselhetetlen Ben- ned-ellobbanásunk / hisz mérhetetlenül több vagy mint önmagad.” (Önmagadat zártad teremtett tereidbe). így a végkövetkeztetést sem hatja át földöntúli fényes83
