Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3. szám - Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István (A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz)

sem nagyon akarták. És akkor Illyés Gyula azt mondta, hogy igenis nekem kell lennem, mert ő azt várja tőlem, ami Kereszturynál is bevált, hogy tudniillik Ke- resztury egy színtelen tudósegyéniségnek látszott, s egy jelentékeny személyiséggé nőtte ki magát mint miniszter, bárhogy is végezte. És ugyanezt kell most is csinálni. Nem kell félni egy nem közismert embert elővenni, akiben megvan a lehetőség arra, hogy valamit csináljon. És akkor előállt Keresztury és azt mondta, hogy nekem kell csinálni, mert bennem van civilkurázsi, és most leginkább az kell.” (Huszár-Bibó, 136.)

5.

Az Illyés-Bibó együttműködésnek politikatörténeti szempontból minden bizonnyal ez a miniszterjelölés volt a csúcspontja, hisz Bibót ez indította el drámai útján. Két nappal később azonban már választás elé kerültek, s döntésük merőben más útra vitte őket. November 4-én hajnalban Bibó, mielőtt elindult volna a Parlamentbe, fölhívta az Illyés-lakást, ahol akkor Farkas Ferenc is tartózkodott. Bibó, többször hivatkozott életútinterjújában csak a Farkassal való beszélgetést idézte föl, Illyésről nem szólt, de nyilvánvaló, vele is beszélt ekkor. Miről beszélgettek, nem tudható. De tény, Farkas Ferenccel ellentétben, Bibó elindult azon az úton, amelynek csúcspontján - mint egyedül helyén maradó miniszter - jelképpé magasodott, ám amely egyéni élete súlyos megrázkódtatását hozta. Itt tehát két, radikálisan különböző stratégia öltött alakot. Míg Farkas Ferenc, nyilván a házigazdájával, Illyéssel folytatott eszmecsere következtében is, a nyilvánvaló politikai realitások szerint döntött, s nem vállalta a kilátástalan küzdelmet, addig Bibó - a szovjet intervenció tudatában is - szerepvállalása belső éthosza szerint cselekedett. S bár miniszteri lehetőségei reálpolitikai szempontból már alig voltak, a politikai „okosságnál” erősebbnek bizonyult benne a kötelességteljesítés tudata. Mint erősen morális alkat, a szimbolikus gesztusok hosszú távon érvényesülő közéletbefolyásoló szerepét fontosabbnak ítélte, mint egyéni sorsát.

Illyés és Bibó élete ezzel radikálisan eltérő pályára állt rá. Illyésnek megmaradt a közéleti szerepvállalás lehetősége, s pár évi hallgatás után ő élt is ezzel. Bibó viszont gyakorlatilag végleg kiszorult a magyar közéletből. Novemberben, már a Ká dár-kormány hatalomátvétele után, ugyan egy ideig még folytatódott együttműködésük. Egy alkalommal pl. Illyésnél jött össze „a parasztpárt íróegyüttese és Farkas Ferenc”, s ez a grénium autót küldött Bibóért. Ekkor a téma a lehetséges teendők megbeszélése volt. Ezek a megbeszélések utóbb is folytatódtak a párt József nádor téri helyiségében. Ám a társaság folyamatosan fogyott, Bibó szerint decemberig már csak Féja, Tamási és Farkas Ferenc tartott ki. A többiek, így Illyés is, lassan elmaradtak; alighanem nem láttak teret a cselekvésre. Bibó politikai aktivitása viszont ekkor növekedett igazán meg.

Ennek a szerepvállalásnak a fölidézése persze már nem ennek az előadásnak a feladata. Amit itt is meg kell említeni: Bibót 1957. május 23-án letartóztatták, majd 1958. augusztus 2-án hosszú - elvileg életfogytig tartó - börtönbüntetésre ítélték. Csak 1963-ban, a nagy amnesztiával szabadult. Illyés nem került börtönbe, de évekre elhallgatott. Sorsuk - a továbbra is élő kölcsönös személyi szimpátia és nagyrabecsülés ellenére - külön utakon haladt. Am életük alakulásában, magatartásiakban éppen ezért két különböző, de egymást inkább kiegészítő, mint tagadó fontos értelmiségi szerepvállalás is megmutatkozik. Barátságuk 1956 utáni történetét ezért már önmagában is különös figyelem illeti meg. Az a kontraszt, s a kont14