Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Kántor Lajos: A kolozsvári színház és az írók
Kántor Lajos A kolozsvári színház és az írók a túlzás is általános érvénnyel kijelenteni, hogy Erdélyben minden másképp van, az aligha vonható kétségbe, hogy a társadalmi s a művészeti intézmények életét, belső viszonyrendszerét olyan tényezők alakítják, amelyek egy „normális” közegben vitathatók. A színház például nem csupán hőskorában, a felvilágosodási kezdetek idején jutott kiemelkedő szerephez a nemzeti öntudatosításban, illetve a társadalomszemlélet formálásában, hanem mondhatni mindmáig a kétszáz éves története során. És ebben az írók jelenléte megkülönböztetett figyelmet érdemel, mindenekelőtt századunk közepén. Itt természetesen nem drámaíró és színház (Nemzeti Színház) szükségszerű kapcsolatára gondolok - amely kolozsvári viszonylatban a Bánk ión-bonyodalmaktól Sütő András történelmi trilógiájának sikeréig íveltethető. A színház életének, irányításának, eszmei vonalának írói-irodalmi meghatározottsága az a sajátos, amely mellett a 200. évfordulón nem mehetünk el szótlanul. Annyira ilyen „irodalmi” a kép, hogy még az a kitűnő színházi ember is, akit Janovics Jenőben tisztelünk, bölcsészdoktor volt (bár ő a rendezés, a „színházcsi- nálás” iskoláját is kijárta, jelesre abszolválta). Kemény János, Kádár Imre a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom.számontartott alkotója, a második világháború utáni kolozsvári igazgatók sorában pedig ott találjuk Szentimrei Jenőt, Méliusz Józsefet, Marosi Pétert, Tamás Gáspárt, Huszár Sándort - csak utánuk, a hatvanas évek közepétől következtek a színházi szakma képviselői. S ha ehhez a (bővebb kommentárt megérdemlő) névsorhoz hozzászámítjuk azokat, akik negy- ven-ötven esztendővel ezelőtt szintén a színház belső vagy külső köréhez tartoztak - Jékely Zoltánt, Szabédi Lászlót, Benedek Marcellt mindenekelőtt -, már nem szorul további bizonyításra, hogy az újabbkori kolozsvári színháztörténet összekapcsolódott az irodalomtörténettel, az irodalom életével. Ebben a kettős történetben próbál betekintést nyújtani az itt következő históriaszelet, a sűrű változások korából. Az erdélyi magyar hivatásos színjátszás 150. évfordulóján, a hivatalos ünnepségek teljében Kós Károly a rá jellemző módon vette számba a kolozsvári nemzeti színház addigi hajlékait. Az Erdélyi Helikonban közölt, korántsem csupán az építész nézőpontját érvényesítő írásban utolsónak a bécsi Helmer és Feller cég által tervezett, 1906-ban, a Hunyadi téren felavatott - és 1942-ben újra a magyar színjátszásnak otthont adó - épületről szólt, ezekkel a szavakkal: „Én nem tehetek róla, de mindig örvendek, hogy ez az épület nincsen benn a városban, hanem ott kinn, a régi városfalakon kívül, ahol gyermekkoromban sártenger volt, ha eső esett és fapiac volt, és ahol a cigánysor kezdődött. Bevallom, nem szeretem ezt a színházat. Pedig mint színház: jobbat nem kívánhat színész és közönség. Előcsarnok, lépcsőház, közlekedő folyosói tágasak, kényelmesek. Társalgói, büféi, ruhatárai, mindene van bőven és jó helyt. Nézőtere nagy, arányosan elosztva páholyok, parter, erkély, karzat. Mindenütt jól lehet látni, akusztikája kitűnő. Kivilágított 49
