Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Böjti Gábor: Pesce cane (elbeszélés)
bújó gyönyörű partvidéket. A kis parti fövenyt a kövek erődítményszerűen bástyázták körül, a tenger pedig valószínűtlenül nyugodtnak tűnt. A látvány festőiségét csak fokozta, hogy a közönyös felszín zöldeskékje szinte azonnal tizenöt-húsz méteres mélységet takart. A magas, fekete fiatalember elhatározta, hogy leereszkedik a bűbájos kis öbölbe, és ameddig csak lehet, ott marad. A szinte egzotikus környezet kellemes kikapcsolódást ígért. Ekkor vette észre azt a gyűlölt másikat. „A fene enné meg! Még itt is ezzel a víziszörnnyel kell találkoznom?! Mit keres ez az öblömben?!” A vézna, szemüveges fiatalember fotelnyi, tengersimította sziklán ült, és látszólag elmélyülten olvasott. Közben észre sem vett, gépies monotonitással törölgette gyöngyöződő homlokát. „Jó itt lenni. Igaz, jól megizzadtam, amíg ideértem, de ez a nyugalom mindent megér.” Masszírozni kezdte a mellkasát, a szíve tájékán. „Gyengélkedik, megint gyengélkedik. Néha úgy éreztem, elszédülök, akkorákat nyilait.” Halk koppanást hallott a feje fölül, és egy kövecske hullott melléje. Rémülten kapta fel a fejét, aztán leírhatatlan döbbenettel meredt a magas feketére. „Ez nem lehet igaz! Még itt is?! Te utolsó...!” Kes- kenyre húzott szemeiből eszelős gyűlölet áradt a lassan mellé ereszkedőre. A magas fekete kisportolt teste magabiztosan használta ki a hullámnyalta sziklatömb korlátozott kapaszkodási lehetőségeit. „Innen nincs visszaút” - mormogta önkéntelenül. Amint a vézna szemüveges mellé ért, az orrát elfintorította, a szája megvetően legörbült és valami fokozhatatlan, s láthatóan túljátszott utálattal nézte a felemelkedő másikat.- Nekem még itt sem lehet nyugtom tőled?! Mi a fészkes fenét keresel itt?! - hörögte a gyűlölettől szinte fuldokolva.- Azt, amit Te is! Próbálom... illetve csak próbálnám jól érezni magamat! De egyedül! Takarodj az öblömből! - A vézna szemüveges most már az izgalomtól is verítékezett. - Takarodj az öblömből! A másik fiatalember szemöldöke idegesen rángatózni kezdett, a nyakán kidagadtak az erek. Bár a keze már ökölbe rándult, egyelőre még képes volt uralkodni indulatain. Amint kihúzta magát, olajjal bekent, úszástól izmos testén szikráztak a napsugarak.- A midből? Azt hiszem, nem értettem tisztán... Ugye, most parancsolgatsz nekem? Te, kisfiam? Te? A girhes vízipatkány? A szemüveges idióta? Elküldelek én mindjárt a jóédes anyádba! Te pápaszemes pávián! A vézna szemüveges alig bírt megszólalni. Akadozva kapkodta a levegőt, hangosan zihált. Gyenge szíve őrülten zakatolt.- Hogy mersz így beszélni velem?! Tudod, mi vagy Te? Egy... egy goromba, nagyképű, neveletlen és... és... izomagyú... khm... állat! Érted?! Egy állat! Egy vágnivaló vadbarom! Sértegetsz? Hát... khm... ki vagy Te, hogy ezt merészeled?! Mit gondolsz?! Mi?! Mi?! Nem hallod?! Takarodj innen, mert én... én... Hangja az önmagát hergelő indulattól mind rikácsolóbbá vált. Miközben idegesen hadonászott, a szemüvege lecsúszott, az arca pedig hol kigyulladt, hol pedig betegesen elszíntelenedett. Csak úgy köpködte a szavakat. A dühtől ekkor már majdnem felrobbanó magas fekete előrelépett, és egy hirtelen mozdulattal elkapta a csuklóját. A vézna szemüveges agya a nem várt mozdulattól elborult. Szabadon maradt kezével nagyot taszított támadóján, aki egyensúlyát vesztve, egy kisebb sziklán át, a békésen ringó tengerbe zu15
