Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)

hallgató arcok között, melyeket vidám lámpafény világított meg, majdnem hangosan ki is mondta, ami az agyán átfutott, annyira lelkes lett a fölismeréstől: „Te Jóisten, hiszen itt mindenki úgy viselkedik, mintha mi volnánk az urak az egész országban!”

És talán nem ők voltak? Az előrelátásuk tette őket azzá.

Három nap alatt megvizsgálták az erkölcsi, a gazdasági, a belpolitikai és a nemzetiségi helyzet visszásságait. Bevezető előadást tartott Cs., U., K., A. és mások is. Sorozatos kiegészítő felszólalások hangzottak el, néha viták pattantak ki, különösen az utolsó napon a nemzeti, nemzetiségi gondok, eltérő elképzelések miatt. Kik lehettek volna hát az ország urai, ha nem azok, akik meg akarták nevezni, rendbe akarták tenni - legalább a fejükben - mindazt, amit a kommunisták nem értettek, észre se vettek vagy egyenesen elrontottak?

Farádi Szabó nem szólalt föl, bár készült rá, jegyzeteket készített, végül mégis úgy érezte,: nem eléggé érett, nem eléggé világos még a saját fejében sem, amit mondana. Annál élénkebb volt az ebédek alatt. A falu szélén, közel az erdőhöz, majdnem az autóútnál volt az az étterem, amelyet naponta megtöltöttek ennek a nagy értelmiségi családnak a zajos, vidám, egymás szavába vágó tagjai. Farádi Szabó nem is csodálkozott, inkább csak jólesően nyugtázta, hogy egyikük sem akar okosabb lenni a másiknál, egyikük sem a mindenáron való vitát keresi, s főleg nem pattognak, nem fölényeskednek vagy nem engedékenyek puhány módon egymással. Az asztalnál kapásból, rögtönözve, némelykor meggondolás nélkül röpködtek a vélemények, ötletek, kritikák és persze ugratások, viccek, kedveskedések. Az eső közben verte a műanyag hullámtetőt, autók suhantak el mellettük az úton: az ország gyanútlanul élte a maga hétvégi, rendszer-végi életét. Pista csak somolygott azon, hogy majd egyetlen újság sem számolhat be arról a hétfői lapokban: megtartotta első átfogó tanácskozását a magyar ellenzék. Pedig micsoda cikkeket, interjúkat lehetett volna közölni! Fájt a szíve, ha az elmulasztott alkalmakra gondolt.

— Nem lehetne azt megcsinálni — kérdezte K. a nagyhajú politikai esszéíró -, hogy fölajánljuk a románoknak, befogadjuk Erdélyből és más vidékekről az ott élő összes magyarnak számító kisebbséget? Tudom, hogy a dolog megvalósíthatatlan, gazdaságilag se bírnánk ellátni több mint kétmillió embert. Ellenben zavarba hozhatnánk Romániát. Biztos, hogy nyomást gyakorolhatnánk rájuk, hogy visszaadják például a magyar iskolákat.

Egyetértő nevetés és számtalan visszautasító közbekiáltás volt a válasz. Megrágták, szétszedték, innen is, onnan is szemügyre vették K. ötletét, akárcsak a tányérjukon párolgó hússzeleteket. De nem is az volt a lényeg, kinek van, kinek nincs igaza, hanem az a könnyedség, vállalkozó kedv, amellyel minden, még a legvalószerűtlenebb gondolatot is fölbecsülték. Ezért lett volna hiábavaló az is, ha a rendőrség körülveszi az erdőt és mindnyájukat letartóztatják, elhurcolják. Gondolkodásuk évtizedes előnyeivel szemben a kommunisták akkor is vesztesek maradtak volna. Lehet, hogy valahogy ők is tudták ezt, mert beavatkozásra nem került sor. Csupán annyi történt, hogy a tanácskozás másodnapján - mint a kemping gondnoka előzékenyen megsúgta az elnökségnek — megjelent két kíváncsi úriember, rendszámtáblájuk elárulta, hogy véletlenül a belügyből küldték őket, kivettek egy bungalót és rendkívüli érdeklődést tanúsítottak az iránt, ami a sátrakban folyik. Csakhát erről magának a gondnoknak is csak igen pontatlan ismeretei voltak, ráadásul olyan ember

5