Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - K. Tóth László: „Szeretném, ha képeim itthon maradnának” (Beszélgetés Szemadám Györggyel)
egy megátalkodott ateistából, korábban nagyobbik lányomat nem is engedtem megkeresztelni, erre csak válásom után került sor. Azóta sok minden megváltozott, de nem mondanám, hogy könnyebb lett, inkább nekem sikerült több területen is megmutatnom, hogy szívósan tudok küzdeni, hosszútávfutóként. Tizenvalahány éve vagyok szabadúszó és nem sírtam soha az Alapnál vagy a Szövetségnél munkáért, elfogadtatásért. Néhányszor kértem ugyan szociális segélyt, amikor a nyomor szélére kerültem, de nem tartottam igényt arra, hogy a művészetemből megélhessek. Ma, amikor hallok harminc év körüli, alig ismert filmművészeket, akik tán a Balázs Béla Stúdióban készítettek egy-két nem is annyira kiugró filmet, elcsodálkozom magabiztos sértődöttségükön, amellyel milliókat követelnek maguknak. Kortársaimra gondolok, meg magamra. Ha kifesthettem volna valahol egy falat, ami előtt több ember járkál, végtelen boldog lettem volna, de erről szó sem lehetett. Meglepő aránytalanságokat érzek művészeti ágak és művészi attitűdök között. Annak idején eldöntöttem, hogy nem próbálok bejutni a belső klikkbe, mert ott már óhatatlanul korrumpálódik az ember. Ez nem került nagy erőfeszítésembe, mert a fene sem hívott, de pedálozhattam volna. Annyira kívül sem maradhattam, hogy ne vegyenek rólam tudomást, tehát valahol a periférián kellett egyensúlyoznom, ahogy egyik művészettörténészünk ezt nemrég kedvesen megjegyezte, talán értékeimet is ide limitálva.- Miből tudott megélni ebben az időszakban?- Elkezdtem tanítani. A gimnázium úgy feldühített sajátos fasiszta módszereivel, hogy elhatároztam, megmutatom, milyen egy jó pedagógus. Vezettem felnőtt- és gyerekcsoportokat, cigánygyerekek klubját, amatőr képzőművészek nyári táborát, elmebetegek művészetterápiáját, gyakorlatilag mindent, ami a képzőművészettel kapcsolatos, de tanítottam újságíró iskolán szociálpszichológiát is. Jelenleg művészettörténetet adok elő, s a Nemzeti Galériában működő GYIK Műhelyt (Gyermek- és Ifjúsági Képzőművészeti Kört) vezetem. Az utóbbi években sikerült megteremtenem azt a 13 fős tanári kart, amellyel együtt tudok dolgozni. Vallom, művészetemnek a pénzhez nincs, de minden másnak köze van a megélhetésemhez, s az anyagi háttérhez, hogy festhessek. Tehát csak pénzért vállalok másfajta munkát, de ha igent mondok például egy kéthetes alkotótáborra, akkor zsoldoskatonaként életemet és véremet adom, hogy a résztvevők jól érezzék magukat és olyan élményt kapjanak, amelyhez máshol nem jutnak hozzá. Szerintem jó pedagógusnak bizonyultam, mert ha rosszul látnám el a rám bízott feladatokat, többé nem hívnának, s akkor nem tudtam volna miből megélni. Igaz, publikáltam is. Még a régi Mozgó Világnál kezdtem, ahonnan az akkori hatalom később szétrúgta az embereket. A szétspriccelt szerkesztőség tagjai, Mányoki Endre, Czakó Gábor hívtak más lapokhoz, Reményi Jóska a Filmvilághoz, tehát írásaim sok helyen megjelentek. Szerteágazó tevékenységemnek köszönhetően nem tartoztam sehová, egyik terület sem fogadott be, de megengedőleg mindenhol ott lehettem. A képzőművészek azt mondták, ja, ez az írogató Szemadám mellesleg fest is. Az újságoknál művész-tanárként tartottak számon, a pedagógusok viszont képzőművészként jegyeztek. Emiatt több mindent megengedhettem magamnak, hisz nem kötöttek a valahová tartozás béklyói. Művészeti író voltom egyik leglátványosabb terméke a két éve megjelent Jelképtár című könyv, melyet Hoppál Mihállyal, Jankovics Marcel- lal és Nagy Andrással írtunk. Iszonyatos kihívásnak néztünk elébe, hisz ehhez hasonló szimbólum-szótár a negyvenes évek óta nem jelent meg Magyarországon, de a nemzetközi irodalomban is ritkának mondható. A címszavak nagyrészét három év megfeszített munkájával Jankovics Marcellal kettesben írtuk, aki hozzám hasonlóan szabálytalan pályát futott be. Tizenkilenc éves korában segédmunkásként dolgozott, majd a Pannónia Filmstúdióba került rajzolónak. Ehhez képest köny81