Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - K. Tóth László: „Szeretném, ha képeim itthon maradnának” (Beszélgetés Szemadám Györggyel)

ugyanazon ügyért harcoltak és egymás mellett állítottak ki, egyesek meghaltak, mások eltűntek a magyar képzőművészet palettájáról, holott nem akármilyen színvonalon dolgoztak, némelyek európainak mondott sztárokká váltak és nyugaton állítanak ki, míg a mai kultúrpolitika boldogan emlegeti őket, mint képviselői által mindig is preferált művészeket, ami természetesen nem igaz. A generáció 40%^ a eltűnt - disszidált, öngyilkos lett, alkoholizmusba menekült, abbahagyta. Mindnyájunk számára elkövetkezett a felnőttéválás pillanata, hogy immáron egyedül, szembenézve a lehetőségekkel vagy - mint esetemben - a lehetetlenségekkel, a kollégák befolyásától mentesen, a hangzatos művészeti kiáltványokat félretéve, megpróbáljon az ember magára hagyatva egyszerűen csak dolgozni.

— Ez hogyan sikerült Önnek?- Nehéz idők következtek, melyeket súlyosbítottak esetemben a más területeken elszenvedett krízisek. Az állatkertben - nyilván a stressz hatására - kaptam egy betegséget és allergiás lettem az állatszőrre, éppen amikor ott már biztosan álltam a lábamon, s érezhettem, hogy olyat tudok, amit ebben az országban csak igen kevesen. 1975-ben elhatároztam, hogy disszidálok. Ügyesen titkoltam. Rajtam kívül mindenki tudta, hogy mindenki tudja. Az állatkertben is úgy búcsúztattak, mint akit nem látnak többé, a határon feltúrtak mindenemet az utolsó diáimig, melyeket festményeimről készítettem. Képzelheti, mekkora meglepetést okoztam, amikor az engedélyezett egy hónapot ki sem töltve hazajöttem a munkanélküliségbe, 2x4 m-es szobámba, amelyben akkori feleségemmel éltem. Eredetileg azt terveztem, hogy beiratkozom Hamburgban a Filmművészeti Főiskolára, s megpróbálok filmesként és képzőművészként érvényesülni. Korábban nem törődtem azzal, mit jelent számomra a haza, a magyarság. Tudtam, hogy néz ki az Ócsai Tájvédelmi Körzet, ahol a hamvas rétihéja fészkel, ismertem a budai hegyeket, de ezt nem kötöttem nemzettudathoz. Hamburgban hasított belém, hogy én csak a magyarországi éghajlatot vagyok hajlandó éghajlatként felfogni, hogy ezt a tájat, az itteni emberi mentalitást nem ismerem. Visítva rohantam haza a semmibe és olyan boldogság öntött el a határon, hogy legszívesebben megcsókoltam volna az anyafóldet. Pedig anyámat és gyermekemet is itthagytam. Külföldre kellett mennem, hogy rájöjjek: csak itthon tudok dolgozni, abban a képzőművészeti életben, amely nem, hogy nem fogadott el, de minduntalan azt a nyomasztó érzést keltette bennem, ha fél évig nem mozdítanám a kezemet, soha senki nem venne rólam tudomást. Azért beszélek erről ilyen tragikus felhangokkal, mert életem fordulópontján a felnőttéválás fájdalmasan következett be. Azok az emberek, közöttük sok művész, akiket a demokrácia nem preferál, ellentétben a Kádár-rendszerrel, most nyafognak. Én nagyon korán megtanultam, az embernek akkor is kell dolgoznia, ha kívülről semmi késztetést nem kap, belső helytállás kérdése, hogy valaki folyamatosan, kihívások nélkül is építkezni tudjon. Ennek a szűk mikrovilágnak persze megvan a stílusjegyekben megmutatkozó ára, de nekem akkoriban a Mester és Margarita járt az eszemben, amint a mester elszigetelten dolgozott egyedül, abban a hitben, hogy a világon senki sem kíváncsi rá. Megélhetési gondokkal küszködtem, melyet súlyosbított második válásom, ekkor már két gyerekkel egy kemény, gyűrődéses időszak következett. Amikor tanítványaimnak mesélek erről, csodálkoznak makacsságomon, kitartásomon. Én akkor nem éreztem, de lehet benne valami, hiszen hosszú évekig tartott ez az állapot. Igaz, 1977-ben fölvettek a Képzőművészeti Alapba, ekkor már nyolcéves kiállítási műlttal rendelkeztem és megismerhették a dolgaimat, de korántsem jelentette, hogy munkáimat elfogadják, hogy kiállításról npm zsűriznek ki, s hogy megrendeléshez juttatnak. Mégis megtartott a festészet. Életem legrosszabb képeit ugyan ekkor készítettem, de valami visszajelzést mégis kisugároztak. Ebben az időben váltam istenhívővé

80