Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - K. Tóth László: „Szeretném, ha képeim itthon maradnának” (Beszélgetés Szemadám Györggyel)

úgy tartottak számon, mint ügyeskezű gyereket. Az ELTE TTK biológia-kémia szakára jelentkeztem, ahová édesanyám nagy bánatára nem vettek fel. Ma már örülök ennek, el nem tudom képzelni, hogy középiskolai tanárként funkcionáljak. A sikertelen felvételi után azt tanácsolták a Madártani Intézet szakemberei, hogy menjek el az állatkert madárosztályára és ott folytassam vizsgálódásaimat. Igen ám, de éppen nem volt hely, viszont az oroszlánbarlangban, a nagyragadozók között annál inkább. Beléptem azzal a hátsó gondolattal, hogy alkalomadtán majd átmegyek a madarakhoz. Mire viszont erre lehetőség nyílt, addigra úgy megszerettem a nagyragadozókat, hogy maradtam. Különös emberek közé kerültem, az idősebb generáció tagjai főleg az előző rendszer kisiklott egzisztenciáiból, a szocializmus által üldözött katonatisztekből, csendőrökből, szerzetesekből verbuválódtak. Oroszlánok, tigrisek között dolgoztam nyolc évig, bejártam hozzájuk, magam is neveltem föl állatokat, s olyan szoros, személyes kontaktusban éltem velük, melyet egy kívülálló nehezen ért meg. Szenvedélyemmé vált ez a munka, a mai napig büszkeséggel tölt el, hogy főápoló lettem, ez életem első eredménye, amit saját képességeimnek köszönhetek. El lehet képzelni egy budai úrigyereket, hogyan táblából ott eleinte, mégis megtanultam bánni az állatokkal, s álltam a sarat keményebb szituációkban is.-Akár csak a festészet területén, hisz emellett azt sem adta fel.- 18 éves koromban albérletbe költöztem, s a sors véletlene - énszerintem inkább Isten Ujja - folytán Vaszkó Erzsébethez, aki a szentendrei művészekhez tartozik és az egyik legkiválóbb képzőművész, akit valaha megismertem. Hitelességében, személyes varázsában, őszinteségében, hitében, tehát emberileg énelőttem mindenképpen példaadó személyiség. Tőle kaptam az első lökést, hogy festőként komolyan vegyem magam. Kapcsolatunk groteszk módon kezdődött, ugyanis anyám szerezte a szobát, s nekem fogalmam sem volt arról, hogy festőnó a főbérlőm. Beköltöztem az első fizetéseimből vett festőállványommal, ecseteimmel, festékeimmel, és kijelentettem, hogy én itt festeni fogok. A hetvenes éveit taposó néni megkérdezte, lenne-e valami kérésem a szobával kapcsolatban, mire a magam egyszerű módján megnyugtattam, hogy minden nagyon tetszik, mindössze egyetlen óhajom van, szedje le a képeket - mint később megtudtam, saját festményeit - a falról. Meghökkenve érdeklődött, hogy mi a kifogásom ellenük. Semmi kifogásom, ezek engem nem érdekelnek, ide most én fogok képeket festeni. Miért, maga is festő? Mi az, hogy is? Én vagyok A FESTŐ! így indult az ismeretségünk, aztán pár nap múlva szelíden bejött megnézni, miket csinálok. Meg is lepett egy ilyen idős néni érdeklődése, s akkor elmondta, hogy ő is festő. Legalább tíz évnek el kellett telnie, mire képes lettem felmérni hihetetlen szerencsémet, amivel hozzávezérelt a sors. A hatvanas években nemigen lehetett találkozni kortárs képzőművészettel, talán egyetlen könyv jelent meg, Herbert Read Modem festészet című munkája, de ehhez is szabadkozó előszót kellett írni, mely szerint ez inkább érdekesség, semmint művészet. Egy ilyen helyzetben Vaszkó Erzsébet ismertetett meg Paul Klee-vel, hívta fel figyelmemet a kortárs magyar képzőművészekre, ő lett a szellemi vezérem. Gyakorlati útmutatásokat nemigen adott, nagyon szerényen tett néhány megjegyzést munkáimra, megdicsért bizonyos dolgokért, másoktól szelíden, de elhatárolta magát. Mindehhez el kell képzelni engem 19 évesen a magabiztos vakságommal, mely merített egyrészt periférikus helyzeteimből, másrészt abból, hogy én voltam az, aki naponta hosszú órákon keresztül oroszlánokkal és tigrisekkel bíbelődött. Éreztem saját különlegességemet, s nem lehettem túlzottan szimpatikus. Magam is foglalkozom fiatalokkal és toleránsnak tartanak, még senkivel sem szakítottam, de nem biztos, hogy hosszú távon el tudnám viselni azt a Szemadám Györgyöt, aki akkoriban lehettem. Vaszkó Erzsébet bölcs pedagógus77