Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Műhelyek és műhelygondok (Domokos Mátyás műsora)

den zárat kinyitunk? Bizonytalan vendégként a régi irodalom nagy biztonsággal kiállt a szegények, az elesettek, a megszomorítottak mellett. A mai irodalom nagy önépítő magabiztosságában ezt elfelejti? Lehet különben nagyon szép, művészien megcizellált, nem marad el Európa egyetlen irodalmától sem. Dehát egész Európa az önmagaság válságában szenved, még az annyit hangoztatott „másságában is önmaga igazolását keresi. Ez az önazonossági kor, ez az „önépítés” kora, ez szüli azután a különféle identitás-zavarokat.

Sándor I.: Ne feledjük azt, amit Vekerdi László mondott a szegénységről, a szolidaritásról. Talán ki is tágíthatjuk: minden nagy irodalom bizonyos értelemben vagy a szociálisan szegény emberről, vagy a lelkileg küszködő emberről, vagy a szellemileg tébláboló emberről, vagy az emberi egzisztenciát feladó létszegénységről szól. Amit hangsúlyozni szeretnék: szerintem most már túlságosan hosszan meditál a magyar szellemi élet azon, hogy itt történelmileg tulajdonképpen mi megy végbe, hogy hová jutottunk. Ahelyett, hogy szembenézne azzal, milyen illúziói voltak valamennyiünknek, nekem is, bizonyára nektek is. Szembenézve ezzel, azt hiszem, ideje volna lezárni a meghökkenést, a meditációt arról, hogy mibe léptünk át ebben a két-három esztendőben. Az alapok tisztázása az író számára ugyanolyan fontos, mint a szegényember sorsa szempontjából. Amíg le nem számolunk azzal, hogy az illúzió kora elmúlt, és a metaforák kora is elmúlt, addig nehéz új műveket megalapozni. A lejárt metaforákról szólva itt már csak három megnevezést említenék meg: Európai egység, Közép-Európa gondolat, magyar demokrácia. Európának ritkán volt ennyire veszélyeztetve az egysége, mint ma. A centrum elvesztette kisugárzó szerepét, a volt szovjet, a balkáni, a közép-európai kaotizálódás, mint „periféria-mozgás”, elkezdi befolyásolni a centrumot, Nyugat-Európát is. A Közép-Európa gondolat soha nem volt annyira szellem, mint ma, amikor minden tény azt mutatja, hogy Közép-Európának, mint az összefogás lehetőségének az epilógusában járunk, hiszen Közép-Európa nem akarja önmagát mint egység, már csak a szellem hangoztatja, és nem tud szabadulni ettől a kívánságától. Magyar demokrácia? Hadd hivatkozzak Bibóra, hogy ezen a téren is leszámolhassunk az illúziókkal. Bibó mondja, hogy nálunk az, ami kialakul, sosem volt vagy nyugatias vagy keleties, hanem amorf volt, mindig nyugatias és keleties, egyszerre, miközben ezen belül is csak töredékeiben valósított meg valamit a nyugatiasságból is és a keletiességből is. Mit látunk ma? Van szabad választásokon kialakult parlament, van sajtószabadság, minden megvan töredékeiben abból, ami a nyugati polgári demokrácia mintája szerint meg kell, hogy legyen, ámde közben van hatalmi rátelepedési igyekezet, van kontraszelekció, megjelennek a veszélyes szélsőségek stb., stb. minden továbbra is abból, ami a keleties. És a kettő együtt él. Az író nem tudja megírni a regényét, ha ezt nem gondolja végig, nem találja meg azoknak az embereknek az arcát, akiknek az arcát látnia kell, hogy megírhassa a művét, és a kor arcát sem találja meg, ha nem számol le az illúzióival. A leszámolás maga: a mű. S ebben az értelemben nem is annyira bizonytalan már minden.

Domokos M.: Petri György versében, amely a Forrás ankétjának is, és ennek a beszélgetésnek is a mottója lehetett, számomra leginkább szorongató vonás, hogy a fiatalos pesszimizmussal, kerek húsz esztendővel korábban papírra vetett szöveg kérdései és kétségei változatlanul érvényesek ma is, noha közben eltűnt egy világrendszer, amely a versre okot szolgáltatott. Ezért indokoltan hangzik a kérdés ma is, amelynek Petri verse így ad hangot: „Mennyi időnk lehet, mennyi időnk?’

75