Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Borbándi Gyula: Fogalomzavar a populizmus körül

A Magyar Nemzet egy cikkírója, Tóth Gy. László demokratikus diktatúrák - e fából vaskarikák - feltűnésének jeleit látja, és azt írja, hogy „minden polgári demokratikus erőnek törekednie kell arra, hogy 1994-ben az ország lakossága egy szabad választásokon a polgári demokráciát választhassa, és ne kényszerüljön egy baloldali vagy egy jobboldali, populista demokratikus diktatúra közötti - szükségszerűen rossz - választásra” (1992. szept. 24.).

„Legfőbb veszély a populizmus” - olvashattuk a Szabadelvű alternatíva című szegedi tanácskozásról készített beszámoló címében. Az előadók egyike, Ágh Attila elsődleges veszélynek a „nacionalista populizmus”-t jelölte meg, viszont Kádár Péter SZDSZ-szóvivő a „baloldali populizmus, a munkásdemagógia vészes terjedéséire hívta fel a figyelmet (Magyar Nemzet, 1992. okt. 12.).

Szembeszökő, hogy a populizmus és a populisták elnevezés leggyakrabban - nyíltan vagy a sorok között - a Magyar Demokrata Fórummal, a hozzá közel álló lapokkal, vezető személyiségeivel és a kormánnyal kapcsolatban hangzik el. A gyűjteményemben szereplő szerzők túlnyomó többsége a politikai színképnek ebből a feléből lát veszedelmeket közeledni, és nyugtalanító jeleket feltünedezni. A kritika főleg Csűr ka Istvánt és a Magyar Fórumot veszi célba, de bőven kijut az elítélő és óvó észrevételekből Antall József miniszterelnöknek, és „populista-gyanús” munkatársainak is.

Karsai László szerint a Magyar Fórumban „őszintén és világosan antifasiszta, liberális írások mellett olykor szinte ugyanazon a lapon jelennek meg antiszemita, demagóg magyarkodó populista írások” (Kritika, 1991). Bozóki Andrást „a legnagyobb kormánypárton belüli demokraták és populisták közötti harc bizonytalan kimenetele” nyugtalanítja (Magyar Nemzet, 1991. ápr. 5.) és egy másik cikkében megállapítja, hogy a lakiteleki 1987-es konferencián „egy népi szocialista (baloldali populista) alternatíva” kidolgozása történt, „Lakitelek szelleme - ha volt ilyen - a baloldali demokratikus populizmus szelleme volt” (Magyar Narancs, 1991. szept. 25.). A tehetséges közíró szerint tehát az MDF-en belüli populizmusnak inkább baloldali, mint jobboldali jellege volt.

Krasznai Zoltán azt vette észe, hogy az MDF-en belül „egyre inkább uralkodóvá válik a populista, intoleráns hangnem” és „erős tendencia létezik, amely jobboldali hatalomátvételt fontolgat” (Népszava, 1991. szép. 21.). Egy cikkében háromnegyed évvel később úgy látta, hogy „a liberális áramlat de facto kiszorítása a legnagyobb kormánypártból a párt szélsőséges, populista szárnyának térnyerését szolgálta” (Magyar Nemzet, 1992. jún. 1.). Ágh Attila „a harsány populizmus át- kozódásainak tarka csokrá”-t véli felfedezni (Magyar Hírlap, 1991. nov. 4.), majd később megállapítja, hogy „a vereségek és kritikák miatti paranoid mentalitás eluralkodásával előtérbe kerültek és felerősödött a hangjuk a populistáknak” (Magyar Hírlap, 1992. ápr. 2.). A Magyar Nemzetben azt olvashattuk, hogy „az MDF populista szárnya egyre hangosabb - néhol sajnos antiszemita felhangoktól sem mentes - kampányt folytat a bankok feletti befolyás megszerzéséért” (1991. nov. 29.).

Orbán Viktor a Fidesz pécsi kongresszusán kijelentette, hogy az MDF hármas eszmerendszeréből csak a nép-nemzeti gondolat maradt érvényes, és „a Demokrata Fórumban a jelen mindenképpen a populistáké. A nép-nemzeti gondolat, a populista gondolat azonban élesen szembenáll a liberalizmussal... az MDF egy olyan elkorhadt, régi világot képvisel, ami soha többé nem fog Magyarországon visszatérni” (Magyar Hírlap, 1992. febr. 8.). Orbán kongresszusi szereplésére visszapillantva közölte olvasóival: „tisztáztam, hogy mit jelent, hogy populista párt az MDF és miért nincsenek igazán más erők e pillanatban a párt centrumában, mint a populisták” (Fidesz Press, 1992. márc. 27.).

59