Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Borbándi Gyula: Fogalomzavar a populizmus körül

stabilizálódhat a populista konzervativizmus” (1991. nov. 21.). A Magyar Nemzet szerkesztője, Martin József azt veszi észre, hogy „a bejövő tőkével szemben újra hallható populista érvek”, kijelenti, hogy „a populista út - zsákutca” és figyelmeztet, hogy a politikai középnek meg kellene találnia „a populisták elszigetelésének sajátos kelet-európai technikáját” (1991. nov. 30.).

Vásárhelyi Miklós 1991 végén „populista, autoritativ, rendet ígérő politikai irányzatok”-ról beszél egy interjújában (Beszélő, 1991. dec. 7.).

Molnár Tamás a Hitelben azért nyugtalankodik 1992. elején, mert „Magyarországon is felüti fejét a populizmus, annak ellenére, hogy a Nyugat mást támogat”. Felvethető a kérdés, mi köze a kettőnek egymáshoz. Hogyan képzelhető el, hogy Magyarországon csak olyan áramlatok és irányzatok üssék fel fejüket, amelyeket a Nyugat támogat? A Nyugat eszmeileg és politikailag nem egységes. A demokráciának ellentmondana, ha azt kívánnók, hogy Magyarországon csak olyan irányok és csoportok születhessenek, amelyeket Nyugatról támogatnak. Lehetséges, hogy Molnár Tamás nem azt akarta mondani, amit leírt (1992/2.).

Pomogáts Béla „populista és demagóg stílus”-t észlelt, „populista és demamóg szcénák” tanúja volt, és közölte olvasóival, hogy „aki látványos populista jelenetekre volt kíváncsi, annak nem kellett többé kies Jurtába zarándokolnia, megtalálta ezeket a Testnevelési Főiskola nagytermében, netán az Országgyűlés ülésein. Az erősen megemelt hang, a melldöngető előadásmód, a fenyegetőzés, a bosszú- szomjtól lihegő politika új és országosabb fórumot kapott” (Magyar Hírlap, 1992. jan. 18.). Ugyanabban az időben Tamás Gáspár Miklós „populista, demagóg lépéseket észlelt (168 óra, 1992. jan. 21.) és aHVG-nek feltűnt, hogy „napjainkban errefelé sokkal jobban tenyészik a nacionalizmus és a populizmus, mint a szabadelvű gondolkodás” (1992. febr. 8.).

Amikor a 168 órá-ban Győrffy Miklós két veszélyről - a totalitárius diktatúráról (jobb- vagy baloldali) és populista parancsuralomról faggatta Körösényi Andrást, a politológus azt válaszolta, hogy totalitárius diktatúra veszélye nincs, de van populista retorika, populista ideológia, amely „a társadalmi feszültségeket, a helyzet leromlását kihasználva igyekszik az embereket a politikai-gazdasági elitekkel szemben mozgósítani. Ez lenne az akár jobb-, akár baloldali politikai populizmus (1992. febr. 11.). Martin József, miután olyan kézzelfogható igazságot hangsúlyoz, hogy „a magyarországi ellenzék is sarkallatos része politika életünknek”, azzal folytatja, hogy „azok a populista jelszavak, amelyek megpróbálnák kilökni a nemzetből a választott képviselőket, mindegyik polgári demokráciában mélységes elutasításra számíthatnak” (Magyar Nemzet, 1992. márc. 19.). Ez kétségtelenül így van, de érdemes hozzátenni, hogy a nép választott képviselőit nemcsak a nemzetből, de az európaiságból, a demokraták, a tisztességes emberek közösségéből sem illik kilökni. Mert vannak erre is jelszavak.

Hankiss Elemér áprilisban kijelentette, hogy a Híradó és A Hét című műsorok szerkesztője „populista, ,narodnyik’ szellemiség jegyében interpretálta a tényeket” és „A Hét .populista szellemű’ volt” (Magyar Hírlap, 1992. ápr. 13.). Rajk László szerint „a populizmusnak önmagában nincs színezete. A populizmus önmagában borzasztó, undorító és ízléstelen. Mondhatnám: úri ember nem műveli. Mégis, a magyar politikai élet bizonyos erői errefelé tolódnak” (Kritika, 1992/6.).

Fodor Gábor közölte, hogy „mindenütt mutatkoznak olyan - populistáknak nevezett - figurák, akik fűt-fát ígérve megpróbálják maguk mellé állítani a választókat, s alapvető társadalmi érdek, hogy lelepleződjenek” (Magyar Hírlap, 1992. júl. 18.).

58