Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Herceg János: Bácskai múzeum

- Képzeld csak, kérlek alázattal, Szekfű megdicsért! írt újévre egy kártyát, mert én is gratuláltam neki, s azt mondja, nagyon szép volt, amit az Árpád- házi királyok pénzéről írtam...

Nemcsak ő hiányzott a társulat működéséhez, újraindulásához. Neki még- inkább hiányzott a társulat. Ki tudja, mi lett volna belőle, ha továbbra is körülveszi az a megértő és bátorító kör, amely fiatalon útnak indította.

És amely nem csupán dr. Frey Imrét tudta munkára serkenteni, de harminc- három éven át egy nagy és kiterjedt mozgalom messzire világító tüzét is ébren tartotta.

* * *

Emberek jöttek, és emberek mentek. Emberek? Népek! S az alánok és vandálok vonulását nem kísérhette sem nagyobb dúlás, sem kisebb félelem. Mert a középkori népvándorlásnak korántsem volt annyi feldúlnivalója, mint a huszadik század civilizált világában Európának. Mégis inkább az emberélet pusztulása volt nagyobb. A kor rettenetes álmorálja a műkincsek védelmét, a „virágzó kultúrát” fölébe helyezte a népeknek. Sértetlen marad a Louvre és a Szent Péter-bazilika, de Herodes nem pusztított el annyi gyereket, mint a második világháború. Nem azért, mert nem volt annyi gyerek. A pusztító fegyverek nem voltak olyan tökéletesek, mint ebben a században. Mi volt a megoldás a szörnyű alternatívában? Hogy ember még lesz, Michelangelo nem lesz több?

S erre jött a kegyetlen közhely, hogy az élet megy tovább.

És tovább ment. Nemcsak Európában, de olyan parányi zugaiban is a világnak, mint amilyen a mi kisvárosunk. Isten tudja, hogy történt, de csaknem hiánytalanul megmaradtak mindazok, akik pár év előtt a kék szemű belgrádi régészt körülállták. Éppen csak ó hiányzott. Rá várni kellett néhány esztendeig. Addig mintha Babits húsvéti biztatása allelujázta volna körül a lelkeket ebben a kis együttesben:

Aki alszik, aludjon, aki él, az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen...

És mintha tényleg senki se lenne pótplhatatlan, egyszercsak megjelent 1941-ben egy nem kevésbé lelkes ember. Éppen csak kék szemű nem volt, s olyan magas és merev sem, mint dr. Grbic, néhány évvel még fiatalabb is, mindenesetre innen a negyvenen. De épp oly határozottan cselekvésre buzdító mint elődje.- Dr. Vargha László vagyok, a közgyűjtemények főfelügyelőségének előadója - mutatkozott be, s ha a barátságtalannak tűnő szótól: „főfelügyelőség”, kicsit megijedt volna az ember, minthogy annyi ilyen volt akkoriban, ő máris nevetve hárított el minden gyanút:- Ne félj, nem ellenőrizni jöttem, hanem megvédeni, ami arra rászorul.

S oly természetesen és őszintén nevetett fel megint, mint azok az emberek, akik minden időben és minden helyzetben biztosan feltalálják magukat.- Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagytok, mit csináltok, van-e valamire szükségetek. Akár anyagi, akár erkölcsi téren...

23