Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek

gításban a várost. Hiszen sosem álmodtam Máté estjeit, olyankor én voltam ébren, illetve itt, Rovinjban, ebben az időpontban én ágyban voltam, legtöbbször másodmagammal, eszembe sem jutott kinézni az ablakon. A történet mellembe markolt, holott nem értettem meg homályos ragyogását, szorongásos és mégis hegyikristály tisztaságú világát, leginkább újraolvastam volna ötödjére is, csak hogy ne kelljen a teljességéről gondolkodnom, vesszek el a szavaiban és a mondataiban, ne törődjem se a történetével, se pedig azzal, ami annyival több a történetnél, mint váltakozó hullámverésével a víz.

A novella, amely Máté kötetének zárófejezete, álljon most itt. Üzeni, hogy a másik oldalról is meg lehet tapasztalni azt a valóságot — akár van vagy nincs —, amelyet magaménak hiszek.

Hippokratesz arca

Azóta, hogy városunk felett nagy, repülőgéptestű időink úgy zúgtak, akár a torpedótestű tejcsíkos szenderek az éjjeli kénsárga lámpafényben, és kiírtó- dott belőlem a múltam, tisztán tudom, csak azért nem lehettem tökéletesen elégedett Milénával, holott majdnem egy évtizedig volt a társam, hiszen velem volt minden örömömben, minden bánatomban, ismerhette a lelkemet, no és a testem csatakos napjait is, a legkisebb, valamint legóvatosabb mozdulatom indítékait — az utolsót kivéve —, amint hogy természetesnek találta, ha én is otthonosnak találom magam a dolgaiban, és természetesen, benne, mert nem szerettem szívem legmélyéig. Voltak pillanatok, amikor merev maradt az arca: azt hiszem, bár mindent megtettem, hogy ne legyen az, velem frigid volt.

De erről sosem beszélgettünk. Amint általában — szenvedélyünket kivéve — semmiről. A szenvedélyünkön kívül semmiről nem vettünk tudomást, vagy ha igen, csupán azért, mert az a szenvedély kiteljesedését elősegítette.

Amilyen például a szépség fölfedezése.

Amihez mindenféle körülmények kellenek.

A lánnyal bejártam Európa valamennyi számottevő szobortárát. Ismertük a Louvre régi gyűjteményét, Róma sok kis múzeumába elszórt, rosszul kiállított, de rendkívül értékes ógörög és latin anyagát - amelyek hűvösében sárga és viaszos tapintású, sokszor rosszul faragott, eres márványból értek a figurák értékes szobrokká -, megnéztük Bécs, London, Amszterdam és Budapest, München és Drezda, Krakkó és Athén klasszikus és modern, állandó és fontosabb ideiglenes szobortárlatait, eljutottam Moszkvába és Kairóba. Mindketten a szobrokat szerettük, azokat, amelyek emberi alakokat idéznek. Igaz, ábrázolásról nem nagyon szabad beszélni, mert az a szobor, amely valamit is ábrázol, kedvezőbb esetben csak rossz, rendre azonban pocsék vagy szar.

Sosem utaztunk vonattal vagy repülővel — az övét nem, de saját anyagi helyzetemet ismerve -, vélem, egyikőnknek se telt autós utazáson kívül másra. Amely közlekedés azzal vált olcsóbbá, hogy együtt utaztunk. Egyszercsak megjelent, habár hónapokig nem láttuk egymást. Azon a csütörtök estén nedves hajjal, szappanszaggal a bőrében, feszülő blúzban jött, jobb melle kúp, a bal meg szabályos félgömb volt, és ezt bárki láthatta, annyira rátapadt a ruha, nem gyűrődő anyagból saját maga által varrott, ezért rendszerint az esetlenségig slampos nadrágszoknyában, kitaposott, kényelmes cipőben,

11