Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek
metafizikusán borús helyszínek és tétova, önmaguk létezésében bizonytalan alakzatok vannak, azokhoz találta volna hasonlatosnak az alig meghajlott horizont előtt elfeketedett, viharos Hét hajszálat. Förgeteg teperte maga alá a szigetet, tajtékos hullámok csapdosták hálósán repedt szirtjeit, szél süvöltött, és azok szeme, akik a templom előtt állottak, kékből zöldre váltott. Igen, csak a kékszeműek látják a napfényes tájon belül a pici és ádáz vihart. A felhőből millióegy esőcsepp esett ki, kopogtak a sovány gallyakon, tépték az ezüstzöld leveleket, és felborzolták a tengervizet. A kutyám félt. Lesunyott fejjel vonított. Húsz karommal tépázta-csupálta a párkány kövei között kihajtott satnya kövirózsákat. Egyszerre csak a terasz fekete-fehér kőkockáin egyedül maradtam, senki sem tudta rajtam kívül az özönvízben ázó szigetet nézni. Ismét megbizonyosodhattam arról, hogy vannak helyek, amelyekre a törvények nem érvényesek. Vannak helyek, amelyek fölött mindig van legalább egy felhő, és bármikor kitörhet a vihar. * * * Olajzöld volt az ég. Határoztam, elmegyek. Egyetlen dolog kötött városomhoz, verset akartam írni a véletlenről, s már tudtam, a Vetési kazualé gránátalmás hímzésére vonatkozó képet bele fogom szőni, mert mindig van egy vezérfonál, egy aranyszál, amely a rész által meg tudja mutatni a teljeset. A verset magamnak ígértem, még régen, de immár halaszthatónak találtam a véle bíbelődést, és azt is tudtam ezáltal, hogy nem írom meg soha. Behajítottam a táskámba Lorca szürke vászonba kötött kettős könyvét, kikapcsoltam a telefont, ha hazajövök, ne váljon millió fölösleges telefoncsörgés az üres lakásban. Az autóval nekivágtam a sötétségnek. Fáradt ember lettem, az utóbbi két hónapban erőm végéhez jutottam, és ez rossz fáradtság volt, nem lehetett kialudni, a vízparton kinapozni. Akkor már a szőlő művelése sem segített, ha fellebbezhetetlen mondatok készítésével foglalkozik az agyam, s az ujjak alvás közben morzsolják a cigarettát. Zenét kerestem a rádión, de valamennyi adó megkergült, magas hangú szünetjelet sugárzott, meg kukoricapattogtatás kapkodó hangjait. Rá akartam találni saját éjszakámra, amelyben nem járkál idegen. Történeteim általában nincsenek, azért, mert nem szeretem a történetekben élőket. Az ilyen irodalmias helyzetekben mindig kikerekedik valami, szerepet kap egy mellényzsebből kiesett zsebkendő, egy halott lány szoborszerű arca, a várhegy török temetője, csupán azért, hogy valami szabály forduljon benne termőre - és természetesen azokban, akiknek efféle történetekből állnak össze hazug napjaik. Most mégis volt valakim, aki álmaimban rendszeresen visszajárt hozzám, és nem váltott arcot, személyiséget, ugyanaz maradt, aki volt az elmúlt két hónapban. Attól tarthattam, hogy a regényszerzők ideálisan fordulatos alapanyaga dagad ki az egészből, bár meg kell mondanom, az álmok mégsem voltak egészek. Inkább csak puffadtak, s csak képzetét keltették az egésznek, mint erdőnek a vízáztatta uszadékfák. Az álomlátókkal is vannak bajaim, de ezt máskor mesélem el. Az én figurám kezdetben negyvenkét éves férfiú volt, és haldokolt. Egyedül feküdt a kórházi szobában, műtétje után egy nappal, éberen, vergődve és 4
