Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - „A magyar kultúra egy és oszthatatlan” (Terényi Ede kolozsvári zeneszerző válaszol Ittzés Mihály kérdéseire)

mert kiürültek a koncerttermek, az emberek másra figyelnek. Igaz, sokan eltávoztak, de ennek ellenére sok a kiváló zenész. A pozitívumok közé tartozik ma, hogy a meggyérült koncerteknek megnövekedett a művészi és technikai színvonala. Ha új mű kerül műsorra, érződik a nagy interpretációs felelősség.

Ami a külföldi megszólalási lehetőségeket illeti, az előző évtizedekhez képest 180 fokos fordulat állt be. Műveink európai játszottsága mindennapos ténnyé változott. Megváltoztatta a zeneszerzők nézőpontját, elkezdtünk figyelni Európára, jobban, mint valaha; s Európa is nagyon figyel ránk. Saját gyakorlatomból hozhatok példát: volt bécsi szerzői estem, orgonára és énekhangra írt egyházi műveimből, Svájcban bemutató-sorozatom volt a Harangok című orgonás-ütős kíséretű, latin Alleluja-szövegekre írt szopránszólós darabomból. Szellemi vezetőm és barátom, Veress Sándor halálára írt darabomat Bernben is, ahol ő élt és dolgozott, bemutatták.

Egy angol cég romániai vállalata CD-n hozza ki legjobb korábbi hanglemezfelvételeim válogatását. Minden mű szerepel rajta, amely kifejezi 1983-ban bekövetkezett pálfordulásomat, ami arra irányult, hogy megvizsgáljam annak az erdélyi szellemiségnek a bennem és kortársaimban végbemenő metamorfózisát, amely nagyon régen várt már arra, hogy zenei hangokban is megnyilvánuljon, mégpedig abban a modern nyelvezeti környezetben, mely számunkra Erdélyben is oly természetes a XX. század végén. Egyszóval azt akartam megalkotni — s mindig hozzáteszem, hogy nem csak én, hanem otthoni magyar zeneszerző-nemzedékem —, ami először lehetetlen feladatnak látszott: visszafelé létrehozni az erdélyi műzene történetét, és modern szellemben kompozíciókban kibontani. Mert nekünk Erdélyben egyszerre kell dolgozni a zenetörténeti múltunkon és a zenetörténeti jövőnkön.

Ez a gondolat tulajdonképpen abból a zseniális eszméből és megvalósításból indul ki, amit Kodállyal kapcsolatban szoktunk emlegetni: ráérzés a múlt szellemére, zenéjére, annak hiányára. S ez egy fontos dolog, mert amíg a törekvés a harmincas és a kilencvenes évek Európájában neo-izmusként jelentkezett, addig minálunk zenei életmentés. Mentjük és őrizzük értékeinket. S ezt akartam én is tenni, amikor például 12 concertót komponáltam ebben az eszmeiségben fogantán. Az első hat: Vivaldiana, és még Händel, Bach szellemét idézve udvariasan „lefedtem” lényegkereső zenei múltbanézésemet. A másik hat darabbal már nyíltan vállaltam a címek költőiségét is, melyekkel egy sajátos világra akartam utalni. Például: Aranyág-concerto (utalással többek között az aranyág jelkép szabadkőművesjelentésére), a X. concerto címe: A nap kapujában, egy másiké: Az ősz tüzei.

(7) I. M. Milyenek a fiatalok lehetőségei? Vannak-e, voltak-e említésre méltó tehetségű tanítványaid, akikre érdemes felhívni a magyarországi közönség figyelmét?

(7) T. E. A mai fiatalok lehetőségei, a mi 40-es, 50-es évekbeli lehetőségeinkhez képest egyenesen fantasztikusak. Ide-oda röpködnek a világban, azt csinálnak, amit akarnak, azt gondolnak és fejeznek ki, amit akarnak. Mi akkor nagyon nehéz körülmények között kellett, hogy helytálljunk. „De ez már a mi dolgunk” — mondanám Ady szavaival. 1949 óta — a dátum nem téves! — tanítok összhangzattant. 1947 óta zongorát, ebből tartottam fenn magamat és mentettem meg magam az éhhaláltól, azokban a borzalmas években. Hajói számolom, 46 éve tanítok. Több ezer tanítvány fordult meg óráimon. Tanítottam a zeneakadémián egy bő évtizedig kontrapunktot, majd egy másik bő évtizedig összhangzattant, az utóbbi tíz évben zeneszerzést tanítok. Most legújabban zenedramaturgiát, mint frissen, általam bevezetett tantárgyat az operarendezői szakon. No, persze periodikusan majd minden zeneelméleti tantárgyat is tanítottam a zeneakadémián eltöltött eddigi 35 éves tanári pályám ideje alatt. Tanítványaim nevét is alig tudom néha felidézni,

88