Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Sándor Iván: A történelmi élmény rétegei

faji, hagyománybeli, netán politikai különbségeket egyszerűen nem érzékelve, természetesen együtt éneklik a Bem-szobor alatt a Himnuszt.

Már csak egyszer vagy kétszer megyek vissza a Műegyetemre. Az írószövetség húz magához. Oda naponta bemegyek, de ez már nem ennek a dokumentációnak a része. Talán az érdekes, hogy mikor bemegyek az Egyetemre, mit látok. A korfordulóról írt Hármaskönyvem első kötetében ezt így írom le: „Sok képet őrzök, a legélesebben a 24-i vagy 25-i délelőtt néhány percének képét. Számomra a történelem körkörös mozgását most már mindig ez jelenti. Beléptem a Műegyetem egyik első emeleti helyiségébe. Előtte két nappal még DISZ-iroda volt, akkor a forradalmi ifjúság egyik központja. Marián István alezredessel akartam beszélni. O a Katonai Tanszék vezetője volt. Az október 19-i központi diákotthoni gyűlés után az elkeseredett, csalódott, kéréseivel, követeléseivel hivatali irodákban hasztalan kilincselő fiatalok mellé állt. Huszonharmadikán elnyerte az ifjúság bizalmát. Óvta őket. Mentette őket. Tíz éve ismertem. Eléggé tanácstalan voltam 24-én vagy 25-én, beszélni akartam vele. A helyiségben az ablak közelében állt, kialvatlanul, véreres szemekkel. Cigarettázott. Körülötte három-négy hallgató. De mozgásban. Ha lépett egyet, követték. A fiatalokon kívül, mint egy külső körpályán mozogva, két katonatiszt. Hadnagyok? Főhadnagyok? Nem emlékszem. Együtt keringtek a fiatalokkal. Őket egy még tágabb gyűrű vette körül, ezek a hírvivők voltak. Ma azt mondanánk, egy Jancsó-film koreográfiája szerinti dinamika. Akkor csak a cigarettafüst, a folyamatos körözés. Volt az egészben valami iszonyatos és gyönyörű rend. Intézkedések. A magból, körülötte a gyűrűkből. Szóltam, jönne át egy percre a másik szobába. Mintha falakon át kellett volna üzenetet küldenem. Megindult a két szobát elválasztó ajtó felé; utánafolytak az emberrétegek, a fiúk, a tisztek, a hírvivők. Néhány másodpercre egymás mellé tudtunk kerülni. Mondtam valamit. Válaszolt valamit. Körülötte rögtön a fiúk, azok körül a tisztek, aztán a hírvivők.” Ez az idézet arra mutat, milyen kaotikus a történelem egy-egy pillanatban. Csak a lelkiismeret és a becsület szavaz, olykor a bátorság, a civil kurázsi. És csak sokára, utólag derül ki, hogy ezeknek a körkörös mozgásoknak a mélyén mi van.

írtam az elmúlt évtizedekben ezekről az élményeimről. Részei lettek két regényemnek is, a Ködlovasnak és az Arabeszknek, olyan formában, hogy azok a helyzetek, amiket átéltem megjelentek bennük, és szerepet játszottak néhány figurám megformálásában is. írtam visszaemlékező esszéket. A történelem kegyetlen játéka szerint alakulónak érzem mindazt, ami a mai politikai küzdelmek hatására 56-tal, mint történelmi eseménnyel történik. A forradalmat is elérte a politikai kisajátítás. De akik ma a leghangosabbak, azok nem azt a szellemet képviselik, amely szellem 56-ban, a forradalomban közös szellemiség volt. Mikor 1848-ról regényt írtam, A futár című regényemet, aztán esszéket írtam a 48-at követő időszakról, foglalkoztatott egy akkori osztagparancsnoknak, Csutak Kálmán honvédalezredesnek a története. Az abrudbányai front egyik parancsnoka volt. Másfél évtizedig börtönben ült, a hatvanas évek végén tért vissza otthonába, és ő az, aki 1885-ben a szabadságharc második emlékművét felavatja Debrecenben. Miért mondom ezt el? Mert 48-cal és ennek az osztagparancsnoknak az életével foglalkozva, az ő példája alapján is meggyőződésemmé vált, hogy a fegyveres harcok hősei attól, hogy elévülhetetlen érdemeket szereztek a forradalomban a bátorságukkal, és a halál árnyékában élték le börtönéveiket, még nem alkalmasak arra, hogy évtizedek múltán, egy egészen más történelmi helyzetben kompetensen beleszóljanak az ország irányításába. Ez ma is élő igazság, és semmivel sem kissebbíti a hajdani osztagparancsnokok egykori történelmi érdemeit.

75