Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Sándor Iván: A történelmi élmény rétegei

rektor csendesítő szavai ellenére egyre hangosabban követelt sajtót a pontoknak. A Szabad Ifjúság jelenlevő tudósítói elzárkóztak, de a Műegyetem lapjának szerkesztői vállalták, hogy a másnapi számban már kiszedett vezércikk helyett lehozzák a követeléseket...” 1989-ben olvastam először valamit annak a hátteréről, amit én a nyomda felől átéltem. 33 év telt el, és némi elégtétellel és örömmel ismertem fel, hogy más oldalról dokumentálva pontosan úgy játszódtak le a dolgok, ahogy én visszaemlékeztem.

Elolvastuk tehát a pontokat. Azért mondom, hogy elolvastuk, mert Précsényi Árpád volt az aznapi korrektori segítségem. Nagyon megnyugtató volt egy idősebb ember, ráadásul Gillemot titkára, jól ismeri az egyetemet. Elolvassa, azt mondja, Iván, ebből nagy balhé lesz. Végül is egész más volt bátran, sok mindent kockáztatva ugyan felszólalni egy gyűlésen, és persze nagyobb jelentőségű volt, mint ami ott a nyomdában történt, de mégis ott sokkal körülhatároltabb volt a szituáció a belügyesekkel, a nyomdászokkal, a gépmesterekkel, a korrektorokkal, a szuperkorrektorral, azzal a belügyissel, aki miután mi korrigáltunk, még mindent újra elolvasott. Hát hogy is valósuljon meg ez az egész dolog? Azt mondom a művezetőnek: jött még anyag. Hát ilyen nem volt még... Mi az, hogy korrigálás után jön még

anyag, mikor már kész a lap!

.....Jött még anyag. Itt a küldöttség, ez folyik most a

Műegyetemen, és ezt most én bele akarom tenni az újságba. Benne kell lennie.” „Benne kell lennie? Hát csak nem gondolja, hogy én utasíthatok bárkit.” Ezt mondta a művezető. O nem volt belügyes. Rendes fickó volt. De hát a füle mögött ült az ÁVO. „Magának kiszedik.” Ezt úgy mondta, mintha azt mondta volna: ha maga tornacipőben felmegy a Himalájára, hát menjen. Hát ki megy fel tornacipőben a Himalájára? Ismertem egy-két szedőt. A szedők között is voltak olyanok, akik pontosan tudták, hogy „mi van”, és úgy is éreztek, ahogy én. Az első nem, de a második, akinek odaálltam a szedőgépe mögé, és azt mondtam, hogy diktálok, elkezdte szedni. Felejthetetlen... Állok a szedőgép mögött, és ólomba diktálom a pontokat. Kiszedte. Jött a levonat. Mindenki odacsődült, fóléje hajoltak. Mindenki... Akkor már jöttek az esti hírek is, valamit bemondott a rádió. A nyomda mindig a politikai élet centruma, nem beszélve arról, hogy fölöttünk volt a Szabad Nép szerkesztőség, a Szabad Ifjúság szerkesztősége...

Ez tartott körülbelül 11 óráig. Korrigáltam, imprimáltam. Az aláírásommal vállaltam minden soráért a felelősséget. Alikor én nem tudtam, hogy egyedül a Jövő Mérnöke az, amelyikben még 22-én éjszaka a teljes felhívás nyomtatásba kerül.

Október 23-án korábban mentem be az egyetemre, hogy lássam, mikor érkeznek a lapok. Érkezik reggel 8 körül a lap. A szerkesztőség előtt tették le, kétszázas csomagokban, spárgával átkötve. Nézem, kinyitom, hát ez olyan volt nekem, mint az életművem... egy 26 éves szerkesztőnek. Akkor is, azóta is visszacseng, hogy a művezető így búcsúzott: jól van, jól van, majd együtt megyünk a sittre. Ennek akkor nem volt akkora súlya. Annyi mindenki ment a sittre és jött a sittről, nekem is voltak szerény tapasztalataim, talán ő sem gondolta komolyan, de lehet, hogy komolyan gondolta, minden esetre illeszkedett a hangulathoz.

Reggel jönnek a terjesztők. Ez úgy volt megbeszélve, hogy a diákok tanulókörönként, évfolyamonként viszik a lapot. De akkor már jöttek olyanok is, akik azt mondták, hogy ők nem terjesztők, de hallották, hogy megjött a lap és viszik. 15 perc alatt — máskor egy fél nap, egy nap kellett hozzá —, 15 perc alatt elvitték a körülbelül 2000—2500 lapot. Hogy ezekben a lázas percekben még mit csináltam, arra nem emlékszem vissza. Hanem 1990-ben Ohio államban, Amerikában, a Lake Hope-nál, a Reménység tavánál, ahol a kinti magyaroknak egy hagyományos ankétsorozatán meghívott íróként beszéltem, a felszólalók között volt Lipták Béla.

73