Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Finta Éva: „Jövőé lesz a múltja is…”
Finta Eva „Jövővé lesz a múltja is”... M JL VJleggyó'zó'désem, hogy az a bizonyos genius loci, a hely szelleme valójában az ott lakók szellemétől eredeztethető, vagy legalább „velük fertőzött”. Ha szülőföldemre gondolok, nem is a dolgok (házak, kövek, fű-fa, hegyek és folyók), hanem az ott lakó személyiségek keltenek bennem „honvágyat”. Kárpátaljának 1945 óta nem sok jutott a kiemelkedő személyiségekből, de elegendő ahhoz, hogy ízét, jellegét adják vidékünknek. A beregszászi Horváth Anna is ilyen. Kicsoda ő valójában? Magyarországon olyasmit is el kell róla mondani, ami szülőföldemen a közhelyek unalmával hatna, mert alig van ember, aki pályáját, munkáit vagy őt magát ne ismerné (kivéve az éppen aktuális szomszéd- asszonyt, mert az túl közel van hozzá, hogy rálásson). A szellem kirándulására vállalkozók, akik felfedezni e tájra jöttek Magyarországról, néhány éve még feltétlen az ő házához szervezték útjukat. Hogy megváltozott ez is, mint annyi minden az elmúlt években, annak nem ő az oka. Talán már nem vagyunk annyira érdekesek vagy túlságosan könnyen adatik egy kárpátaljai kirándulás, nem méri az árát az odalátogató. Nem is igyekszik hát kötelező penzumokat kiszabni magának, beéri az első szembejövővel, ha kíváncsisága feltámad irántunk. Ez sem vonatkozik mindenkire, de egyre általánosabban válik gyakorlattá. Pedig van mit látni és hallani abban a lakásban, ahol Horváth Anna él. Ezzel azt is elárultam, hogy a hatvannyolcadik évében járó szobrász-keramikusnak egyetlen életformája: a munka. Szinte minden műfajában a képzőművészetnek. Mert rajzol és fest is, ha az agyagban elfogyott a mondanivalója, és új felfedezések felé indul szakmájában. Életének egy-egy korszakát mindig grafikákkal, festményekkel zárta, s ebből tudni lehetett, hogy valami új kezdődik pályájában. Az örök megújuló, a főnixmadár alkatú-sorsú alkotó későn indult el a halhatatlanság felé. Harminchat évesen. És autodidakta módon, miszerint ő maga volt saját mestere, főiskolája. Voltak, vannak nagy lobogásai olyan mesterek iránt, mint Barlach, Lőcsei Pál, Mestrovic... A románkori szobrok ma is bűvkörükbe vonják, mint ahogy a golyvás nyakú gótikus madonnácskák is gyakran hatnak rá inspi- rálólag. De valójában senkihez sem hasonlíthatóak munkái, mert nem alkalmas a választott példa asszimilálására és a bemosódásra. Amit átszűr magán, abból már ő születik meg. Ez békétlenné is teszi gyakorta, mert vannak szakmájának olyan árnyalatai, melyeket szívesen tanulna el másoktól. Amit ő művel, az viszont technológiai és tárgyi értelemben is bravúr. Az agyag hihetetlen könnyedséggel formálódik a keze alatt. Egyszer megkérdezte tőlem valaki: mi abban az érdem, hogy figurái és minden tárgya belül üreges, mert lemezszerűén mintázza őket. Jobb-e ettől a szobor vagy dísztárgy? Igen, mondtam, mert a levegő is anyag, és ott, ahol a szobrászi munka keserves faragás útján engedélyezné csak a plasztikát, a hajlításban (a homorú-domború játékában) formát ad a mögötte levő üreg is. Meggyőződésem, hogy mindennek, amit ember alkot, sok-sok erénye közé foglalható a technológia könnyedsége is. Hiszen még az „anyagtalan” írásműveket is az értően, könnyedén használt formai tudás teremti azzá, ami. A tagolatlan meg90
