Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - „Benned róvom az erdélyi adómat” Németh László levelei Veress Dánielhez (A leveleket közreadja és a bevezetőt írta: Veress Dániel)

A hatásösszefüggések természetesen igen bonyolultak, s általában egyéni értelmezést követelnek, még ha van is közös nevező.

Sokszor gondolkoztam azon, hogy az idő tájt mi volt, ami Németh Lászlót, az embert, életét, művét vonzóvá tette, majd beleépítette az én életembe.

Elsősorban egy felsőrendű, jóval erősebb elme és kulturáltság szívóhatása. Olvasóként, vagy inkább emberként választ kerestem szaporodó kérdéseimre, a kihívásokra adott feleleteimhez eszmei segítséget, mintegy irányítást vártam. A mi erdélyi kérdéseink mindég a lét és a nemlét sorsproblémái is voltak, így hát az írás, az irodalom mindég több és más volt mint magánpasszió, tartalmában szolgálat, hatásában közügy. Ennek a kettősségnek kiteljesedése Németh László írásaiban kezdettől fogva megragadott. Nemkülönben valami új, egyéb olvasmányaimból nem ismert szenvedély, parttalan érdeklődés minden iránt, a felbúvárolt és beolvaszott ismeret egysége a felelősségérzetből fakadt erkölcsi helytállással.

Olvastam, majd újraolvastam — többször is — műveit, de elsősorban nem mint emlékezetterhelő ismeretanyagot, hanem mint egyéniséget formáló hajlamképzőt, mely alapján az ember saját képességeit kibonthatja, ösztöneit szabályozhatja. Ha figyeltem is elemzései eszmeiségére és tartalmára, a feltárt összefüggések nyomatékosabban érdekeltek, valamint a feltáró személye, mint egy lehetséges szellemi magatartás képviselője és alakítója. A meg nem magyarázottat, a megmagyarázhatatlan felé csúszót megkeresni, kiemelni, az értelem kutató fénycsóvájával átvilágítani, ebbe az irányba ösztönözték olvasóját a kérdések feldolgozására törekvő gondolatai. Nagy, talán legfontosabb tanítását, mely szerint az egyéni életet kell megérthető és követhető példaképpé, mintegy művé kristályosítani, felfogtam, még ha számos gyarlóságom következtében, magam vonatkozásában csak kis mértékben tudtam megvalósítani.

Tanításában — nevezhetném-e másnak? — már kezdettől megkapott, hiszen Romániában felcseperedettként, négy esztendő kivételével mindég ottélőként önazonosságunkra ébresztő élményként hatott a magyarság, a mindenünneni magyarság gondjai, lehetőségei és feladatai iránti különös érzékenysége, miközben állandóan termelte agya a helyzettudatunkat betájoló gondolatokat. Kortársaink közül őt tartottam a legfigyelemreméltóbb és legizgalmasabb európai magyarnak, aki szüntelenül véleményeket és ellenvéleményeket szikráztatott ki olvasóiból, ideákat alakított és alakíttatott, s mintegy szelíd erőszakkal belekényszerített ezek átgondolásába, újragondolására, elfogadására, akár elutasítására, a társadalmi reformerrel osztozkodó nemzet- és embernevelőként. Az életmű, vagy inkább részei, részletei átemésztésében, a világról, életről, általános és személyes gondjainkról felszívódtak töprengéseimbe, beleszövődtek részben megvalósított írásos terveimbe: nincs egyetlen fontosabbnak érzett vállalkozásom, mely mögött ne találnám meg szellemi indításait. Hogy egy ilyen értelmi azonosulásban az ember elfogulttá válik, természetes. Elfogultságaimat vállaltam, anélkül, hogy gondot jelentettek volna. Másrészt jellemalakulásunk iránya, bizonyos fokig, ha az alkati ráhangoltság sem hiányzik, választás dolga is. Ilymódon hatott rám Németh László, túllépve ami ismeret s összehordott tudás volt róla és munkásságáról. Egyik levelében, lényegfelismerő érzékenységgel ezt írta: „Te ismersz legjobban. Nem azzal az ismerettel, amelyet a készülés szed össze egyetlen alkalomra, hanem ami egy életen át rakódik belénk egy olyan emberről, aki mint személyes ügyünk, mondhatnám: mindennapi táplálékunk foglalkoztat.”

Valóban személyes ügyemmé vált. A róla bennem élőben már régen összeolvadtak sokszor átforgatott művei, személyes találkozásaink emlékei, beszélgetések, a mostanság újraolvasott levelek. A rokongondolkodást, mint személyes kötőanyag, az érzelmi ragaszkodás erősítette. Sem azt, sem ezt nem feszültségmentesen,

29