Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - „Benned róvom az erdélyi adómat” Németh László levelei Veress Dánielhez (A leveleket közreadja és a bevezetőt írta: Veress Dániel)
Németh László mind a három említett lapnak szorgalmas munkatársa volt. Az akkortájt Erdélyben szétgyűrűző hatású, kezdetben hitetlenkedve vitatott, mihamar keservesen beigazolódott kolozsvári beszéde, a Kisebbségből - kisebbségbe a Magyar Élet-ben jelent meg. Ugyanott, két és fél évvel később nagyváradi beszéde is, melynek eredeti címe Kisebbségi sors. Németh László közírói munkássága a háborús években, bizonyos társadalmi rétegekben, Erdélyben is közvélemény-formáló volt. Jóval a háború után a regény- majd a drámaírónak volt immár tömeghatása, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek mindenrendű vitái megint a politikai gondolkodót helyezzék előtérbe. Az első, zsebpénzből vásárolt Németh László-mű, az 1942-es könyvnapra megjelent Kisebbségben négy könyvének két kötete volt. A címre figyeltem fel. Családomban és baráti körében, a korábbi években nem egyszer megütötte a fülemet, a hol dühösen, hol lemondó sóhajként elhangzó „mi kisebbségiek”, „haj, a kisebbségi sorsban”, „az csak a többségiek kiváltsága”, „kisebbségi kiszolgáltatottságunkban”... A folytatás, előttem rendszerint a bajusz alatti dörmögésbe fulladt. A szemekben hol dac, hol fájdalom, amit értettem is, meg nem is. Ebből a könyvből reméltem választ, a cím után következtetve feltételezett tartalmára. Csalódtam. A Kisebbségben, az én akkori értelmi fokomon nem arról szólt, amire gondoltam, ami körül serdülőként tanácstalankodtam. Mégis, mint olvasmány, mely egy addig ismeretlen világgal, valósággal szembesített, felkavarónak és maradandó hatásúnak bizonyult. Kezdetben nem a nagy, a később is, mindmáig vitatott tanulmányok: a Kisebbségbent és a Szekfü Gyulái meg sem értettem, a Bethlen Kata és a Kemény Zsigmond is jóval meghaladták kötelező olvasmányos ismeretszintemet. Elsősorban a negyedik kötet krónikái, újságcikkei ébresztették fel érdeklődésemet, ezekből ugyanis valamilyen, ránk is hasonló helyzetkép s még inkább hasznosítható következtetések néztek a helyzetüket érteni vágyó, helyüket kereső olvasóra. A sommás megállapításokban gunnyasztó gondok jó része, a történelem csalafintaságai folytán, felénk még mindég vagy már újra időszerű. Ha mai valóságunkból kiindulva Németh László közügyi írásaira gondolok, mind tegnapra, mind mára érvényes, keservesen lehangoló állapotrajzot érzékelek. A történelem nem ismétli önmagát? Válaszoljon az, aki biztos kézzel meg tud kapaszkodni véleményében. Számomra túl soknak és szaporának tűnik egynémely dolgok ismétlődése. A háború után személyes érdeklődésemet, aggodalommal keveredő figyelmemet elsősorban a Németh László ellen folyó harsány hajsza tartotta ébren. Nem csak a magyar kommunista párt ideológiai hangadóinak, Lukács Györgynek, Révai Józsefnek, Horváth Mártonnak vonatkozó írásait-előadásait ismertük, de Zsolt Béla, Rónai Mihály András, Keszi Imre, Horváth Zoltán indulatos „feszítsd meg” kirohanásai is elgyűrűztek Erdélyig, ahol, ég tudja milyen szolidaritásból, az „ideológia viszonyulás” azonos volt a magyarországi hivatalos állásponttal, tehát Németh László egész gondolatrendszerének nyers elítélésével. Visszaemlékezve, tapasztalataim szerint a közvélemény javarésze másként vélekedett. Schöpflin Gyula, valamikor 1946 januárjában elhangzott, Kútmérgező című elhíresült rádióelőadását ismeretségi körömben gúnyos és elhárító hangsúllyal emlegették. A Magyar Közösség „összeesküvés” leleplezését követő sajtóhadjáratban, szaporodó gondjainkkal vesződve, hiszen kizárólag a magam dolgairól szólok, egyre kuszábbá, érthetetlenebbé és ellentmondásosabbá vált Németh László valóságos helyzetének felmérése. Meglepetésként hatott Király Istvánnak a Valóságban megjelent kétarcú, szándékaiban inkább magyarázó-mentegető mint szélsőségesen elítélő tanulmánya. A Kolozsváron, egyetemistaként kezembe került Válasz számokban nem csak az Iszony folytatódott, de néhány részlet az Égető Eszterből 27
