Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet

vallatótisztek számára volt fönntartva. Egyszer Odesszából Kisinyovba vonatozva beszédbe elegyedtem fülkebeli szomszédommal. Dnyeszter melléki kolhozparaszt volt az illető. Kérdezgettem őt a munkájáról, a családjáról, a keresetéről. Kérde- zősködés közben fokozatosan nőtt szomszédomnak irántam tanúsított bizalmatlansága, míg végül gyanakodva rámnézett, és odavetette: — Mi maga, nyomozó, vagy mi? És tovább nem volt hajlandó beszélgetni.

Hát ez az! Ha nyomozó volnék, akkor minden rendben volna, a nyomozónak szabad, a nyomozó azért van, hogy kérdezzen. De egy ilyen közönséges ember? Aki csak úgy utazgat Odesszából Kisinyovba?

— Itt csak nekem van jogom kérdezni! — kiabál a megdöbbent, ártatlanul bebörtönzött Eugenia Ginzburgra Livanov vallatótiszt. (Eugenia Ginzburg — „Meredek fal”). Igen, csak neki, a vallatótisztnek van joga kérdéseket föltenni.

Azt azonban mindenki tudja, hogy a vallatótisztek kérdése nem érdek nélküli, akadémikus kérdés, amelyet azért tesznek föl, hogy fáradságos, de izgató erőfeszítéssel tanulmányozzák létünk homályos titkait. Hiszen a nyomozók minden kérdésében halálos veszedelem rejlik, a kérdést azért teszik föl, hogy az embert tönkretegyék, a földbe tapossák, megsemmisítsék. Nem véletlen, hogy „a kérdések kereszttüze” kifejezést a harc, a front, a háború, a halál szótárából merítették.

így aztán a Birodalomban egyre kevesebb lett a kérdezősködő ember, és egyre kevesebb bármiféle kérdés. Mivel a nyelv kérdő fordulatait kisajátították a nyomozók, a „szervek”, a diktatúra, már egy olyan mondathangsúly is, amely valamiféle érdeklődési szándékra engedett következtetni, veszélyt jelzett, és baljóslatú események bekövetkeztét vetíthette előre.

Ezért hát fokozatosan elsorvadt a kérdésfeltevés művészete is (mert ez művészet! lásd Roman Ingarden „A lényegi kérdésekről” című tanulmányát), sőt, a kérdezés szükséglete is elsorvadt. Égyre inkább olyannak kezdett látszani minden, amilyennek lennie kellett. Győzött a kézzelfogható valóság, amely nem hagyta, hogy megkérdőjelezzék, hogy megingassák. S mivel így történt, egyszerűen már nem is volt több kérdés.

Helyettük megszámlálhatatlan mennyiségű szólásmondás, fordulat, közmondás született, amelyek mind a körülmények elfogadását, a közönyt, a csodálkozás hiányát, az alázatos beletörődést, belenyugvást fejezik ki.

Nem számít! Ugyan, kit érdekel! Minden lehetséges. Jól van ez így is. Jöjjön, aminek jönnie kell! Vszevo mira nye perejebjos (Am. Az egész világot úgysem b...hatod meg — a fordító)! Ha megéled, meglátod! Nacsalsztvo lucsse znájet (a.m. A főnökség jobban tudja — a fordító). Már csak ilyen az élet! Jobb nem is kell! Az alázatos borjú két anyától szopik! Röptében a madarat el nem kapod! stb., stb., mivel az orosz nyelv roppant gazdag.

Csakhogy az a civilizáció, amelyik nem kérdezősködik, amelyik kizárja magából a nyugtalanság, a kriticizmus és a kutatás egész, magát kérdésekkel kifejező világát, egyhelyben álló, bénult, mozdulatlan civilizáció. De a Kreml urai pontosan ezt akarták, mert a mozdulatlan, néma világon a legkönnyebb uralkodni.

Sziktivkarból néhány órai várakozás után Vorkutába repültünk (a mai napig sem tudom, miért álltunk meg, mire volt jó az a reménytelen, kimerítő várakozás). Az esti repülés ezen az útvonalon a legnagyobb művészi, festői élmény. A repülőgép néhány ezer méteres magasságot elérve, hirtelen egy hatalmas, kozmikus színház kulisszái mögé repül. Nem látjuk a színpadot, amely valahol lenn, a földön sötétségbe süllyed. Csak az égen kifeszített fénylő függönyöket látjuk. Ezek a könnyű, pasztell színű, sárgás-zöldes árnyalatokban játszó függönyök néhány száz méteres magasságban lebegnek.

16