Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Szabó Gábor: „de nem felelnek, úgy felelnek” Paradigmaváltási?)
megválaszolhatóvá válna a tanácskozás alapvető kérdése is: az, hogy miképp ragadható meg századforduló utáni költészetünkben a paradigmaváltás jelensége, illetve beszélhetünk-e egyáltalán valamiféle paradigmaváltásról a korszak lírája kapcsán. Az így felvetett probléma megválaszolásának elsődleges feltétele természetesen a „paradigma” terminus egzakt jelentésének, használati körének tisztázása lenne. Németh G. Béla utal tanulmányában arra, hogy e „divatos, idegen kifejezések inkább a tájékozottságot vannak hivatva mutatni, mintsem a pontosságot szolgálni.” Ez valóban így van akkor, ha a fogalom mögött nem rejlik konzekvensen felépített, új szemléletű módszer, mely saját terminológiai apparátusának használatát szükségessé és félreérthetetlenné teszi. Pillanatnyilag azonban úgy tűnik, valóban bizonytalanság uralkodik e téren. Mert bár az 1920-as évek végén irodalmunkban valóban átalakult a paradigma — írja Paradigmák az irodalomban és az irodalomtudományban című dolgozatában Bókay Antal —, ezt nem követte paradigmaváltás irodalom- tudományunkban. Ennek elmaradása pedig nagymértékben hozzájárul az irodalmi megértés zavaraihoz. Ugyanerre a problémára mutat rá Thom- ka Beáta, aki a harmincas évek költészetének domináns poétikai, retorikai alakzatait vizsgálja hozzászólásában, ám mint úja, csak .jelzésszerűen” tud a probléma tárgyalásába bocsátkozni, ugyanis véleménye szerint a létező terminológia meglehetősen alkalmatlan a jelenségek leírására. Épp ezért elengedhetetlennek tartja a metodológiai kérdések tisztázását, és sürgeti az újabb irodalomtudományi iskolák kategóriáinak és szemléletének beépítését a magyar tudományba. Ezek szerint hiányozna tehát az az irodalomtudományi bázis, melynek segítségével a paradigmaváltás, mint irodalomtörténeti jelenség vizsgálható lenne. A paradigma fogalmának legjelentősebb tudományelméleti népszerűsítője Thomas Kuhn volt. Száméira a paradigma „fogalmi, elméleti, instrumentális és módszertani elkötelezettségek szoros szövedékét” jelentette. A paradigmaváltás pedig akkor történik meg, ha a paradigma hatékonysága megkér- dőj éleződik azzal, hogy nyilvánvalóvá válik: az adott magyarázatok bizonyos dolgokra már nem terjeszthetők ki, s ekkor, új, átfogóbb paradigma lép a régi helyébe. Kuhn azonban kifejezetten természettudományi paradigmáról beszélt, s ez a modell nem vihető át közvetlenül az irodalomtudományra, állapítja meg már idézett tanulmányában Bókay. Az irodalomban ugyanis pont arról van szó, hogy nem csak az irodalomtudományban, de az irodalomban is vannak paradigmák. így hát az irodalommal kapcsolatban használt paradigma-fogalom egy hermeneutikai értelemben vett kérdés-válasz komplexumra utal, melyre egy módszertan is alapozódhat. M. Foucoult használja hasonló értelemben a maga „episztemé” terminusát, ami alatt ő azt az ismeretelméleti pozíciót érti, mely megmutatja, hogy egyáltalán mi gondolható, vagy írható egy korban, illetve egyfajta rendezési sémaként a korszak kérdésfeltevéseit egyszerre teszi lehetővé. A paradigma tehát egy olyan megértési háttér, melynek résztvevői magától értetődő kijelentéseket tesznek, amikről később kiderül, hogy igazságuk nem abszolút, hanem csak egy adott pillanatban uralkodó beszédmód következménye. Igen tanulságos ebből a szempontból Kulcsár Szabó Ernő írása, aki A kettévált modernség nyomában című tanulmányában azt állítja, hogy a paradigma-változásokat egyidejű szemléletmódok dialógusaiból keletkező folytonosságból kell vizsgálni, hisz irány- zati szemléletkülönbség is csak közös kérdések mentén jöhet létre, majd megpróbálja leírni azt a szemléletmód-változást, a potenciális kérdésfelvetések horizontjának azon alakulását, amelyből a különböző beszédmódok, azaz a megváltozott kérdésekre adott különböző válaszok eredeztethetek. Az én történetiségének eltérő tapasztalataiból levezetett szimbolista, szecessziós és avantgarde versnyelvekhez képest Kulcsár Szabó Ernő a 30-as évek lírájának fontos különbségét a szétesettség érzésének megfogalmazáséban véli tettenérhetőnek, amikor a beszélő számára eldönthetetlenné válik az igazság mibenléte, mert felmerül számára egy alanyon túli, személytelen nézőpont lehetősége is. Az őj paradigmát a szerző szerint „ellentmondások szülte viszonylagosság” jellemzi a legjobban. A szerzők többsége egyetértett abban, hogy a váltás nagyjából a 20-as, 30-as évek fordulójára tehető, s hogy modellértékű beteljesedését Szabó Lőrinc 1932-es, Te meg a világ című kötete jelenti. Kabdebó Lóránt 92
