Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Tarján Tamás: A sötétségről való tudás (Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz)

pédiákból — is táplálkozik, szinte észrevehetetlenül, sejtelmesen mindaz, ami a már nem tényszerű, de lényegibb: a szavakból emelt novella- és regényvilág.

Ha az író véletlenül soha nem tekintett volna bele egy utónévkönyvbe, soha nem nyitotta volna föl Szongottot (vagy valamely követőjét), ha soha nem hallotta senkitől az iménti etimológiákat, akkor csak annyi történt, hogy amit mi mindközösen és könyvek által tudunk, azt az alkotó elme a fantázia által kitalálta és megelevenítette. Mert ebben sincs semmi képtelenség.

Az egy-lét lehetetlensége: az iker-motívum

Várakozás ikrekre című (nem is túl sikerült) karcolatét kihagyta a válogatásból a szerző. Kihagyott egyéb írásokat is, amelyek az ikerség iránti föltűnő érdeklődését bizonyítanák. De adalékokban így sincsen hiány. A Sinistra körzet 8. fejezete (Hamza Petrika szerelme) első szavaival rögvest grammatikailag is világossá teszi, miféle problémával szembesít az iker-motívum. Bodor nevezetes a mindjárt az írás velejéig hatoló, különlegesen éles, lélegzetelállító novellakezdéseiről. E fejezet felütése egy halálhír, és annak előtörténete: „A két Hamza Petrika, aki az ősz egyik legutolsó éjszakáján fölnyársalta magát, a Dobrin természetvédelmi területen, Öleinek doki medvészetében dolgozott.” A két Hamza Petrika, aki! Nem kétséges, hogy — ugyanazon a néven két ember él: „...senki sem látott még két ennyire egyforma, kék bőrű, piros szemű, árvalányhajú fiatalembert. Albínó ikrek voltak, és annyira hasonlítottak, hogy ugyanazon a helyen ráncosodott rajtuk a vastag kezeslábas medvészöltözék, az orrukból eregetett pára útja azt mutatta, még a levegőt is egyszerre veszik, és ami a dolgok teteje: a nyakukban csüngő bádogtáblácska szerint mindkettőjüket Hamza Petrikának hívták.” Ha két ember, két férfi ily mértékben hasonlít, akkor már megkísért a képzet - erőteljesebben, mint ha az életben egymásra nagyon hasonlító ikreket a szokott gügye módon „összetévesztünk” —: ez a két ember egy. A két számnév mellé tehát egyes számú vonatkozó névmás kerül, az aki. Hamza Petrika mindvégig kettő is meg egy is. Férfi is, de nem is, mert homoszexuális szerelem emészti (erre tökéletesen utal a halálneme: a fölnyársaltatás). Önimádat és a teljes odaadás vágya benne egy. Testvérgyűlölete önszerelem, élete halál, halála élet, valósága csoda, csodája cso- dátlan. Nyelvtanilag is csak dadogunk Hamza Petrikáról, mivel ő Hamza Petri- kák. Beszélhetetlenek. A Hamza Petrika-fejezetről önmagában könyvnyi elemzést kellene írni.

Mintha Stefan George Vagyok az Egy s vagyok a Kettő... kezdetű híres verse foglalkoztatná az iker-motívumban Bodort, hogy az egy-ség és két-ség kétséges egységének sokszor szójátékká kínzott filozófiai dilemmáját végigszenvedje. „Vagyok az Egy s vagyok a Kettő / Vagyok a fa s tűz-elem / Vagyok az íj s vagyok a vessző / Vagyok a jel s az értelem / Vagyok az öl s vagyok az ágyék / Vagyok a hüvely és a kés / Vagyok a test s vagyok az árnyék / Vagyok az áldozat s döfés / Vagyok a látás és a látó / Vagyok a dús és a semmiség / Vagyok az oltár és imádó / Vagyok a kezdet és a vég” — hangzik a költemény Aprily Lajos fordításában. Az isteni természet érzetét keltőn fölfokozott, a végtelenbe nyíló is-is minden-élménye a kettéosztottság, a geminált mellérendeltség miatt a sem-sem semmibe zuhanó élményeként is átélhető. Origója ennek is, mint mindennek, a kezdet és vég-kettősség, élet és halál összetartozásban mutatkozó antagonizmusa. Ez az aligha megoldható probléma — épp a megoldhatatlanság képviseletében — különféle valóságos és szimbolikus iker-alakok által jelenik meg Bodor epikájában.

84