Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Szepesi Attila: Zónaidő, Hindu dal (versek)
Szepesi Attila Zónaidő Itt, ahol látni megtanultál, derűvel vacogni tanultál, és sandán vigyorgott a naptár: hétfőre éhkopp, keddre: hallgass, komiszul elkeveredett az úrlovas, a csikkszedő, kancsal próféta meg a hóhér. Álltak az órák, úgy siettek, és elfojtott átkok sziszegtek. Szállott az ökörnyál gubanca, vadmadárként szálltak az őszök és vihogtak az eszelősök. Szólt a bizánci handabanda, virág nyílt a vasreszeléken, torz álom a bűzlő szeméten. Váltott próféták képe rajta: fénylett az órjás ikonosztáz, és oroszlánt mímelt az ürge, és hallgatni tanult a birka. Ne mondd tovább, ne lázadozz, a te arcod e tünde romlás, autótemetők, döglegyek. Keresd a szót, mi mást tehetnél, ahogy a régi mesterek, a hajnalarcú vének és a hepciás sihederek: borzas balekok, lantverők, Európa lelencei. Hindu dal Visnu mondja: három lépés a világ. Egy a zajló tengeráron, két az égcsapó hegyen, hár a széljárt rónaságon. És elölről: újra három. Visnu mondja, könnyű néki, hét a vágya, hét a kardja, hét az álma és alakja. Egy: mint hal a tenger habján, két: mint óriási teknős, hár: az erdőt-dúló vadkan, négy: oroszlán, emberarcú, öt: varázsló, kajla törpe, hat: szerelmes birkapásztor, hét: haragvó nagy király. Hármat lépni könnyű néki, hegyen-vizen-rónaságon. Váltja arcát és alakját, szélbe sorvad, víz alá száll, ölt villámló emberarcot, rémalakból szárnyas szentté percről percre áttűnik. Nem kóvályog itt a porban, rongyot öltve, étlen-szomjan, férgek között féregül. Néki huszonhatezer év egy tündöklő nap csupán. És egy ordas emberöltő, hetvenkét súlyos esztendő, csak egy csorba pillanat.
