Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Bodri Ferenc: Camus és a magyarok 1956-1960

bernek és világpolgárnak - hogy megmondjuk neki, mennyire szerettük, becsültük, mennyire őt tekintettük példaképnek és a század igazolásának a jövő századok előtt. Most, amikor már késő.” - fejeződik be Fejtő Ferenc életműsummája és búcsúzása a baráttól, amelyben természetesen felvillantja az írói mű értékeit, rendre idézi Camus-nek a magyarokért tett nyilatkozatai, kiállásai állomásait. Búcsúzik Fejtő a rabságra és némaságra ítélt hazai írótársak helyett is ebben a tőlünk akkor nagyon távoli lapban társaival együtt, elmondva, ami akkor elmondhatatlan volt az országhatárokon belül.

Az emlékformáló lapszám utolsó oldalának hírei között: , Albert Camus, a No- bel-dljas nagy francia elbeszélő, drámairó és bölcselő, 47 éves korában gépkocsiszerencsétlenség következtében bekövetkezett halála gyászba borította Franciaországot és az egész müveit világot. A magyar irodalom és a magyar nép nagy barátját vesztettük el benne. A Provence-ban, Lourmarinban, január 6-án temették el. A Magyar írók Szövetsége Külföldön és az Irodalmi Újság koszorút helyezett sírhalmára.” Megnyugvást teremt akár napjainkban is, hogy az akkor száműzött írók egy nemzet nevében voltak jelen. Idehaza akkor tépett és kurta lett a búcsú.

És eléggé távoli lehetett minden remény, Fejtőtől tudjuk, hogy ez eleven Camus- é sem volt közelibb. Gyergyai Albert, a látogató, majd 1964-ben foglalja össze, mottóként Camus egy 1956-ban kelt levelét idézve tanulmánya előtt, az életműről szóló vallomást (Kortársak). A francia jóbarát halála tízéves évfordulóján is „az élő Camus”-1 mutatja be, majd 1980-ban ismét emlékezik. Amikor mások „Camus-re- vízióról” tüsténkednek, akár „a tevékeny fatalizmus misztikáját és bukását” elemzik és értékelik. Eltűnődöm, mit írna ma Camus-ről Gyergyai. Hiszen minden tanulmánya a közösségvállalás üzenete az évfordulókon, a ragaszkodásé a feledhetetlenhez, akár a példázatok.

„...Azok viszik előre a történelmet, akik kellő időben ellene is fel tudnak lázadni... Az ember még legnagyobb erőfeszítéseiben is csak azt akarhatja, hogy meny- nyiségileg csökkentse a világ fájdalmait... Beszorítva az emberi bajok és a végzet, a terror és az önkény közé... (az ember) számára nem marad más, mint a lázadás ereje, hogy megmentse a mészárlástól a még megmenthetőt... A politika nem azonos a vallással, vagy ha igen, egyértelmű az inkvizícióval...” - olvasom „a szembeszegülő ember” gondolatai között, „...az ember az egyedüli lény, aki értelmet követel..., nincsen más érv, csak az ember.olvasom másutt, forgatva kedvencem írásait. Eltűnődöm tovább, nálunk sűrű a csend, de villanások és fegyverzaj a határfolyók túlsó felén. Mit látna, mit szólna Camus? - közelítve a nyolcvan felé.

Az Irodalmi Újság itthon is lapozgatható további évfolyamaiban - 1961-1962 - utóbb a Carnets füzetlapjaiból találunk részleteket. Az 1960-as végzetes balesetről a Nagyvilág 1991. januári számában Michel Winock pontos beszámolója olvasható. (Az autó-szerencsétlenség). Gyergyai Albert gyönyörű verse Camus-ról az ősz és tél között pantheonában, a kötetke lapjain (1974).

„...Ki tudja, talán ő is, mint nem egy olvasója és rajongója, egy új Don Quijote megírására gondolt, a mi időnkben lejátszódó mítoszokkal... és szatírával, egy új lovagkor eszményeivel és ceremóniájával, a mai igazságtalanságok elleni harccal, ahol csak a szenvedést látta, a szenvedés okaiban nem tett különbséget, mai hazugságok ellen való küzdelemben, mai típusok megjelenítésében, a Földközi-tenger innenső vagy túlsó partján.— ábrándozik az utolsó róla szóló vallomásának végén (1980) Gyergyai, a hozzá legméltóbb itthoni jóbarát.

Tűnődéseink folytathatók, az adattár bővíthető.

58