Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Bodri Ferenc: Camus és a magyarok 1956-1960

minden szabad íróemberét Magyarország sorsához fCízi. Bármily nehéz is arra gondolnunk, hogy milyen magányra hagytuk a magyar szabadságharcosokat, halálukban, s azokat, akik a harcot túlélték, életükben; kétségbeesett küzdelmüknek az új hadrendbeállás, amely Európában az 5 harcuk következtében alakult ki, mégis egyfajta értelmet ad. A totálitáriánus rendszereknek a restségnél és feledékeny ségnél nincs jobb szövetségese, következésképpen jelszavaink magától értetődően ezek: emlékezés és lankadatlan kitartás! Egyedül ez a kitartás lehet képes arra, hogy elhozza Magyarország számára az elégtétel óráját. A magyaroknak nincs szükségük arra, hogy könnyeinket hullassuk vagy siránkozzunk. Nekik egyedül arra van szükségük, hogy jajkiáltásaikat mindenütt továbbadják, s hogy elhatározott szándékuk: végezni ama hazugsággal, amely elnyomja őket, mindenütt tudomásul vétessék és tiszteletben tartassék. Amíg a szabadság a magyar nemzetnek és a magyar népnek vissza nem adatik; adósságunkat, amellyel az októberi felkelőknek tartozunk, nem róttuk le. Ez a hűségeskü egyesítsen bennünket ezen az estén.” - mondta itt Camus.

Ugyanez a lapszám közli egy teljes oldalon a tanulmánnyá érett, pár nap előtti Camus-nyilatkozatot („Nemzedékünk kockázata”), majd „a négy fogoly” szabadsága érdekében Francois Mauriac, Roger Martin du Gard és Camus Kádár Jánoshoz, a magyar kormány elnökéhez küldött táviratát: „Szolidárisak vagyunk a vádlottakkal: Déryvel, Háyjal, Zelkkel és Tardossal, s kérjük Öntől, adassék vissza számukra a szabadság” - közli és kéri a három Nobel-díjas francia író, és a lapszám egy teljes oldalán a Londonból, Párizsból és Rómából küldött táviratok özöne olvasható. A magyar kormány egyedül Pietro Nenninek a képviselőcsoportja nevében küldött érdeklődésére felelt; hivatalos cáfolatban tiltakozva, hogy bármiféle tárgyalás lenne folyamatban. Pár nap múlva a vádlottak és a nagyvilág megismerhették az ítéleteket.

„...Századunk küzdelmeiben mindenkor szolidárisnak éreztem magam a konok emberekkel, akik nem voltak képesek bizonyos becsületfogalmakról lemondani - mondja a Nobel-díj híre utáni első interjúban Camus - ...gyűlölöm az önelégült erényt, gyűlölöm a világ szörnyű erkölcstanát... Egyetlen nagy mű sem épül a gőg és gyűlölség köveiből... A művészet és az emberélet célja nem lehet egyéb, mint hogy növelje minden emberben és a világban a szabadság és a felelősségérzet summáját... Minden franciával és arabbal, akit ma szülőföldem balsorsa sújt, közösséget vállalok ...nincs semmi vesztenivalónk, hacsak mindent el nem veszíthetünk... Ez a mi nemzedékünk kockázata... És ha már zátonyra futunk, inkább az élet híveinek oldalán álljunk, ne pedig a rombolókén.- emelem ki a Demain, majd az Irodalmi Újság által közölt tanúságtételből a címet - Nemzedékünk kockázata - megmagyarázó lényeget.

Az Irodalmi Újság 1958-as évfolyama folytatódóan tiltakozó táviratok tengeréről tudósít, közöttük Jaspers, Eliot, Camus, Ignazio Silone és Louis de Villefosse kísérletéről, amikor 1957. december 21-én közös táviratukat a párizsi magyar követség közvetítésével kívánták továbbítani, de visszautasításra találtak itt. Majd a jelzés: a végül postán feladott tiltakozásra 1958. január 21-éig egy teljes hónap elteltével válasz nem érkezett. Az áprilisi első számban Gara László a Caligula párizsi felújításáról tudósít, a következő szám A renegát című Camus-novellát közli, majd az év végi utolsó szám a Nagy Imre-per hazai „Fehér Könyvére” adott párizsi válasz, a „Kék Könyv” (La Vértté sur l Affaire Nagy) Albert Camus által írt előszavát. A teljes könyv később Budapesten is megjelent („Mi az igazság a Nagy Imre-ügyben?”, Századvég-füzetek 2. - 1989).

„...Ez a könyv bizonyítja..., hogy Nagy Imre körül mily szószegés, törvénytiprás esett Magyarországon, hogy semmibe vették a nemzetközi jogot, megsértették a diplomáciai személyek és parlamenterek immunitását, embert raboltak, gyilkoltak.

56