Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Beke György: Vérvád a székelyek ellen
hogy az egész balul sikerült, ügyetlen robbantás célja az volt, hogy lecserélhessék a nem eléggé „éber” államvédelmis vezetést, és kíméletlen nyomozókat hozhassanak a helyébe. Agache rendőrtiszt első háromszéki állomáshelye Bárót városa, ahol hamarosan tengernyi panasz gyűlt ellene. Magyarok és románok szólaltak fel basáskodása, korrupt magatartása miatt. Fegyelmi úton elhelyezték, de nem más vidékre, hanem egy nagyobb magyar városba: Kézdivásárhelyre. Hadd idézzem az elfogulatlan krónikást, Vajnovszki Kázmért az Erdélyi Napló 1991. december 23-i számából. „Hihetetlen dolgokat meséltek róla: rettegésben tartotta az egész környéket. Civil ruhában állta el a szekerek és a gépkocsik útját, kutatásai sohasem maradtak eredménytelenek - bírság, meghurcoltatás, csúszópénz... Ékszereket kobozott el, ha nem tudták egyértelműen bizonyítani eredetüket... Meghurcolt emberek vetettek véget életüknek, rokonok esküdtek bosszút.” Még a régi, királyi Romániában, a balkanizálódás teljében is számottevő garázdálkodás lett volna Agache „rendtartása”. Pedig akkoriban a Székelyföld, Erdély magyarlakta tájai a szabad rablás területei voltak az ókirályságbeli rendőrök, csendőrök, adószedők számára. Legfennebb megírhatták az újságok. Most „a testvéri román nép” képviselőjét kellett tisztelni az Agache-féle rendőrökben, és ez sokszorosára fokozta ellenük a megalázott székelység lefojtott gyűlöletét. December 22-én a népharag igen sajnálatos módon kapott szabad utat. Vajnovszki Káz- mér riportjából idézek megint: „Kézdivásárhely lakossága a hosszú évek során felgyűlt valamennyi keserűségéért a milicista tiszten töltötte ki bosszúját. Meglincselték. Amikor a mentők el akarták szállítani, kirángatták a kocsiból, és tovább verték.” Egyetlen erdélyi magyar sem nyilatkozott úgy, hogy elégtételt lát a népítéletekben. De elbírálhatók-e a történtek e puszta tény, a gyilkosságok alapján, nem véve tekintetbe az évtizedes előzményeket? A felbőszült emberek - magyarok és románok - az általuk ismert és gyűlölt rendőröket akarták megbüntetni. Nem is sejtve, hogy egy gazdasági rendőrtiszt vagy falusi csendőrparancsnok erőszakoskodásai, embertelenségei mögött, az elnyomás mélyén milyen szörnyűségek rejtőzhetnek. Gyergyószentmiklós környékén évekkel előbb emberek tűntek el. Soha nem akadtak a nyomukra. 1989 nyarán a városi rendőrség új épületbe költözött át. Az előző székház mellett a farkaskutyák ketrecében a helyi lakosok átlyukasztott emberi koponyát találtak. A diktatúra bukása előtt suttogni sem mertek a szörnyű felfedezésről. „A kutyák ketrecében talált koponyáról a bukaresti Mina Minovici törvényszéki orvostani intézet szakértői, dr. Rafa George és dr. Panai- tescu Viorel megállapították, hogy az általuk megvizsgált lyukat a koponyához szorított fegyverrel leadott lövés okozta. A halál öt-hat évvel korábban állt be.” (Erdélyi Magyarság, 1992. évi 9. szám) Mégsem történt népítélet Gyergyószentmiklóson, 1989 decemberében. Azonosíthatatlan bűnösök híján ártatlanok is szenvedhettek volna, ami idegen még a felbőszült nép erkölcsi érzékétől is. 3. — Másik súlyos vád a székelyek ellen, hogy a felkelés hangulatában városaikból és falvaikból elűzték a románokat. Miféle románokat? Trianon óta rögeszmés román nacionalista gond az, hogy az új Románia közepén létezik egy magyar etnikai tömb, egy „kicsi Magyarország”, miként az indulatosabb románok nevezik, „állam az államban”, a „művelt író”, Eugen Barbu szerint. Sőt, ez a „székely ország” - ahogyan a Székelyföldet megrovóan emlegetik Bukarestben - hol szélesebb, hol keskenyebb „etnikai folyosóval” kapcsolódik a magyar anyaországhoz. Meg kell tehát változtatni Erdély etnikai térképét, született meg 16
