Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Beke György: Vérvád a székelyek ellen

kelyek ellen, „hetedíziglen” követelve a leszámolást. A magyarság mellett felszólaló ritka román közéleti személyiségek pedig kivétel nélkül polgári beállítottságúak, ellenzékiek. Állásfoglalásaikból nem mindig olvasható ki, hogy őszinte szándék vezeti-e őket, vagy napi taktika lehet ez is. A román ellenzék az utóbbi két és fél évben nem egy drámai kiábrándulást okozott Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár magyarságának.

Látszólag eltérő vonás, hogy míg 1944 őszén a román nacionalizmus azon nyomban támadásba indul, végső leszámolást követelve, az 1989 decemberi fordulat után egy esztendővel kezdtek hozzá az újabb vád anyagának összegyűjtéséhez. Igaz, hogy mindkét esetben taktikai meggondolások igazolhatják az időpontokat. 1944 őszén a román nacionalizmus úgy érezte, hogy a háború legjobb alkalom a magyarok kiűzésére Erdélyből, a nagyvilág előtt könnyű úgy beállítani a dolgot, hogy a magyarok mind egy szálig fasiszták, lám, Szálasi utolsó katonáig folytatja a harcot a szövetségesek ellen. A románok csak segíteni kívánnak a fasiszta veszély felszámolásában. Most pedig az egyéves késést az indokolja, hogy a hatalmon levő elit mindjobban elszigetelődik saját népétől, szüksége van látványos lépésekre, „hazafiságának” kétségbevonhatatlan bizonyítékaira.

Megszületett hát a romániai „forradalom” alatt végbement székelyföldi kilengések számbavétele, amiből - az eredeti szándéknak megfelelően - a székelység kollektív bűnössége „derül ki”. Ugyanaz, amit a bukaresti román sajtó 1944 őszén szeretett volna igazolni. Megszületett a vérvád, parlamenti képviselők és szenátorok szándékából és tollán, elhangzott a bukaresti törvényhozásban, széles nyilvánosságot kapott a román sajtóban, sőt szerették volna „nemzetközi üggyé” szélesíteni.

Takács Csaba, a hunyadi magyarság parlamenti képviselője - akárcsak Kurkó Gyárfás 1944 őszén, de most keményebb szavakkal - történelmi csalásnak és bűnténynek minősítette a székelység ellen indított hajszát. „Állítom, hogy az ezeréves együttélés alatt ilyen vádirat nem született, és a sors iróniája, hogy ezt az első, úgymond demokratikus román parlament hozta ki.” (Romániai Magyar Szó, 1991. november 8.)

2. Mi is történt tulajdonképpen a Székelyföldön 1989. december 21-én és a következő napokban?

Temesvár felkelésének híre a népi érintkezés hajszálgyökerein át, majd nyugati rádiók bizonytalan jelentései révén futott szét Romániában. Előbb dermedtséget váltott ki a megfélemlített lakosságban. Majd december 21-én egyszerre vagy hat erdélyi megyében megmozdult a föld. Máig rejtély - igaz, nem is nagyon kutatja senki -, miként lehetséges, hogy egyazon napon, egyazon órában indul el a tüntető menet egymástól távol eső városokban, Kolozsvárott és Sepsiszentgyörgyön? Kolozsvárott sortűz dördül a Szent Mihály-templom terén, Mátyás király szobra előtt. Sepsiszentgyörgyön a megyei pártvezetőség nem ad ki tűzparancsot, egyébként itt is mészárlás következik. Bukarestben szintén 21-én lobbant fel az elégedetlenség, a következő nap dőlt meg a diktátorok, a Ceausescu-házaspár uralma.

Eme 22-én, dél tájban, felhívás hangzott el: a lakosság mindenütt foglalja el a polgármesteri hivatalokat és a rendőrségi épületeket. Az erdélyi városokban nagyon gyorsan tömeg gyűlt a hatalmi szervek székházai elé. Betörtek az épületekbe, megszalasztották a helyi pártvezetőket, az állambiztonság és rendőrség tisztjeit. Ha ellenállásba ütköztek, szabályszerű ostrom alakult ki.

Sokat számít ilyenkor az egyéni vérmérséklet és a közös nemzeti tulajdonság. A szelíd moldvai románok nem is nagyon mentek ki az utcákra. Bukarestben a nagyvárosi élet fogékonysága toborzott tüntető tízezreket. A székelységből a százados lázadások indulata tört fel megint. Örökség itt a nyílt vagy lappangó elége13