Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve II. (Szepesi Attila: Himnusz a varjakhoz; Kántor Péter: Napló 1987-1989; Varga Imre: Ének éneke; Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete; Babics Imre: Magyarok kertje)

Babies Imre: Magyarok kertje

Első verseskönyve, a Kék Ütem Lovagrend (1989), a megszokottnál nagyobb figyelmet keltett. Ebben véleményem szerint szerepet játszott a neve is (még egy Babits?), klasszicizáló formaérzéke is, meg a tehetsége is. Azért az az első kötet nem volt különleges, mondhatnánk rá, amit maga Babits mondott az ifjú Szabó Lőrincnek: „A formát érzi, de ez még iskola; bár a legjobb.” S mint tudjuk, az iskolákból nemcsak nagy tehetségek, de iskolamesterek s dilettánsok is kikerülnek. Aztán megjelent a Magyarok kertje, s ’91 őszén a Magyar Naplóban egy hosszabb interjú is, amely meglehetős költői öntudatról árulkodott, például így: „Lapozgatom az eposzomat és élvezem. Azt hiszem, ezt kevés könyvről lehet elmondani.” Majd: „Vagy teljességgel felesleges dolgokkal foglalkozom és azokról írok, mint a kortársaim kilencvenkilenc százaléka, vagy az örök emberiről, és ehhez ki kell találnom egy elképzelt birodalmat, megteremteni és abban élni.” Az önhittség és mások lenézése ritkán kelt rokonszenvet, dehát vannak rossz természetű alkotók is, a lényeg maga a mű. Lássuk hát.

A Magyarok kertje először is nem eposz. Az alkotó persze annak nevezi a művét, aminek akarja, de az olvasó nem köteles elfogadni ezt. Az eposz sokkal körülhatároltabban foglalt poétikai fogalom annál, hogy ez a mű is jelölhető legyen vele. Nem az eposszal, hanem a huszadik századi hosszúverssel, s annak is hazai változataival, leginkább a Weöres Sándor, Juhász Ferenc által megalkotottakkal tartja a rokonságot ez a mai alkotás akkor is, ha a szerzőjük nem kedveli az e századi magyar irodalmat. A hosszúvers azonban - ellentétben az eposszal - nem epikai, hanem epikolírikus mű, s ilyen a Magyarok kertje is. Igaz, a hexameter használata az eposz, és nem a hosszúvers sajátossága, a közlés uralkodóan hexameteres módja azonban még nem tesz egy művet eposszá.

Babies Imre művének hőse egy többemeletes bérházban, egy szegényes, de növényekkel zsúfolt lakásban egyedül élő, elvált férfi, aki alkoholizál. Egy napját látjuk, e nap végén a hatalom emberei megölik őt, miután fellázad egy lakótárs kilakoltatása ellen, de egy gömbvillám a Szervkatonákat is elpusztítja. A történések másik, és sokkal részletezőbben kibontott síkján a férfi víziói, álmodozásai és álmai követik egymást. Bár van közöttük kapcsolat, nem összefüggő történéssort mutatnak be. A lényegi közös elem bennük a védtelen pusztulás valamilyen földi vagy irracionális erővel szemben, s a történések végén a két sor eggyéfonódik: az emberiség elpusztítja önmagát s a férfit is megölik. A történés és annak megformálása annyira „örök emberi”, hogy a címből csak a ,,kert”-nek van funkciója a műben, a „magyarokénak nincsen, olyannyira, hogy erőteljesen félrevezető, miként a műfaji megnevezés is. Nem a magyarok, nem a közép-európaiak kertje ez, hanem a szétzüllőnek látott emberiség anti-kertje, a pozitívval szembeni negatív kert-utópiája. Ez a negatív kert-utópia azonban heterogén és egyes elemeiben nem egységes részekből tevődik össze. Nemegyszer motorikussá válik a szövegalkotás, részben a látomásdarabok öngerjesztő volta, részben a hexameteres forma végetérhetetlensége miatt. S a heterogenitást, a meg nem szenvedett eklektikát érhetjük tetten a mű világképében is: az alkotó által elképzelt birodalom nem válik számunkra valóvá igazán se gondolati anyagával, se érzékletességének korlátozottságával. Bármily komoran hangzik: ez a kötet is iskola még, de olyan, amelyiknek egyik ajtaja egy zsákutcára nyílik, a másik meg egy labirintusba vezet. De van még egy-két ajtónyi lehetőség. (Arkánum Kiadó, 1991)

96