Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Tornai József: „Hány fényes lélek tépte el magát”
erősebb gyökerű annál, mintsem hogy elnyomja növekedését a „nyugati, nyers szél”. Mindannyian tévedtünk. S én nehezen tudok szabadulni attól a rossz előérzet- tó'l, hogy a történelmi Gonosz megint itt lépked, pusztít valamilyen új formában, s a jövőben még félelmetesebb merényletekre készül az emberi jóság és szépség művei ellen. A XX. századnak még nincs egészen vége. S két iszonyatos erkölcsi, esztétikai, anyagi rombolást már megéltünk, félek: nem kerülhetjük el a harmadikat sem. Persze, annak örülnék a legjobban, ha ezúttal sem lenne igazam. * * * Egyéni és kollektív tudatalatti. Nem tudom elhinni: Freud, Jung, Adler, Szondi után a politikusok, újságírók, irodalmárok, de még a lelkipásztorok is csupán politikai fogalmakat használnak a mostanában kirobbanó ellenségeskedések, a nemzeti gyűlölködések, a színesek, a kisebbségek elnyomásán, tömegmészárlásának láttán. Csodálkozhatunk, hogy semmi sem javul, mikor még a kórisme is ismeretlen? Le kellene világítani végre a 20. századi népek egyéni és kollektív tudatalattijába! Majd akkor jobban értenénk, ki miért, milyen múltbeli és jelenbeli sérelmek, kényszerképzetek miatt cselekszik. A racionális rendezési kísérletek, a felvilágosult retorikák egyre szánalmasabbak, s ami ennél is nagyobb baj: nem vezetnek semmi igazi eredményre. Az ember archaikusán megterhelt lénye másfajta gyógykezelésre szorul. Ehhez azonban ez a század még nem ért: az új megközelítési és megoldási módoknak még csak az elemi iskoláját sem végezte el. De hát az a fontos, hogy ne legyünk pesszimisták! * * * Éva megtalálja Ádámot, Ádám Évát: ez a szerelem lényege. Vagyis az egymás- ban-való üdvösség. A mitikus kapocs: a kilépés a magunk leibnitzi monaszából. Is- tennéválás. Semmiféle más célja nem lehet az ember létezésének (ha van egyáltalán!), ami ki is elégíti azt a bizonyos szent ágostoni „nyugtalan szívet.” A modernségben azonban ez nem történhet meg: ennek a kívánatos megtalálásnak csak fele vagy negyede vagy annyi sem valósulhat meg még a legtüneményesebb férfiak és nők között sem. Ilyen vagy olyan mértékben itt kell élnünk életünket, szerelmünket és művészetünket-filozófiánkat „a külső sötétségben”. Kárhozatban. Mert kárhozat, ha az ember nem az istennel egyetértésben létezik, és kárhozat, ha nem Adámmal Éva. S hinni abban, hogy ez a kárhozat felszakadhat, hogy följöhetünk a mélységből a fényre? Hogy megpillanthatjuk a másik ragyogásba-olvadó arcát, amely minket is sugárba von? Ez az a szent együgyűség, szent bolondság, amit megöl, elítél, visszautasít ez a gépies, háborús világ. Nem tudja már: nincs más valóság a földön, amely megtörhetetlen, mert az maga a szenvedés, mint a valóság kinevetése, tagadása. Egy őrült a paradicsomról énekel az utcán, zavargó tömegben, s mindenki tudja: hiába, mert nincs megváltás, sőt, hogy a megváltásra már senki nem is gondol. * * * Jövőbecslés és álmok. Különös ma elolvasni azokat tizenöt-húsz évvel ezelőtti valószínűség-töprengéseket, amelyek a Lenin-féle birodalom esélyeit mérték föl. Ezek közül is az egyik legmeggondoltabb, leginkább valósághoz-tapadó, minden illúziónak ellenszegülő Gombos Gyuláé. (Huszonegy év múlva, 1971) Érzelmeit és reményeit egyaránt megfékezve, legföljebb annyit mer elképzelni-föltételezni, hogy bár a Nagy Tákolmány és a meghódított területek uralma fennmarad, az egy60
