Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8. szám - Kabdebó Tamás: Zarándokút (novella)

- a kis csapat egy kendőbe kötött maroknyi cseresznyére lelt. „Vedd föl Péter”, szólt az Úr. A halász tiltakozott. „Uram, ki tudja, ki dobta el. Piszkosnak látszik...” Jézus hagyta, hogy a tanítványok eló're menjenek, majd észrevétlenül felvette a maroknyi cseresznyét. Ahogy mentek, mendegéltek egyre melegebb lett, s az út egyre porosabb. Jézus a csapat élén haladt ekkor, s észrevétlenül el-elejtett egy-egy cseresznyét. Az apostolok, Péter, János, András mohón kapták föl a porból a rubintszemeket, egyikét másikát meg sem törölték köntösükben, csak hamm befalták. „Bizony, mondom néktek”... (Szent Ferenccel is megtörténhetett volna; Umbria az olasz Galilea.)

Tariménes végiggondolta az eló'ző este eseményeit. A kibucban az új zsidó állam negyvenkettedik születésnapját ünnepelték. Heje, huja, dínom, dánom, tánc és muzsika. Nem messze - tán két kilométerre — volt egy hegyaljai arab falucska, hol ez gyászünnepnek számított. Kókadtfejű, humuszos arabok szür- csölték a kávét és főzték szomorú szívükben az Intifáda, a gettóba kény- szerített palesztíniaiak ellenállási terveit. Ötezer éve folyt ez a harc, a fajilag oly nehezen megkülönböztethető népcsoport, két külön hajtású kultúra és a kettévált temperamentumok között, s ezen látszólag sefn az ószövetségi formulák nem segítettek, sem pedig az Úrjézus, mert sem az arabok és a zsidók nem fogadják meg az ő szeretettparancsát, sem pedig a románok és a magyarok. Tariménes családjának ősi fészkét, Arad mellett, Talpason földig rombolták az oláhok, a ház helyén disznóólakat tákoltak össze, és így esett, hogy a konda fóltúrta a családi kriptát.

Názáret határában van egy benzinkút, hol Daina és Tariménes megálltak megitatni az autót és saját magukat. A benzinkút pénztárosa szakállas izraeli, a gumidefekteket egy arab ifjonc kezeli, farmerjának zsebéből kikandikál az arab hetilap. A benzinkút melletti térség két oldalán - hol egykor a krokodi- lusfarm kezdődött, de az már megszűnt - itókát lehet kapni. Jobbról, a pálmafák alatt, arab-török kávét az araboktól; balra, a fikuszsor mentén üdítőitalokat, a zsidóktól. Daina jégbe hűtött mangót iszik náluk, míg Tariménes kávészenvedélyének áldoz, az araboknál. Jön, hogy kedveséhez csatlakozzék, kezében a kávéscsésze. A felszolgáló zsidó ember kedvesen figyelmezteti: „Le ne tegye azt a csészét itt, minálunk, kedves barátom, mert az nem kóser”.

Lesz ebből pecálás, vagy ahogy a pestiek mondanák, pecázás? Tariménes egy fél életen át készült arra, hogy ott halásszon, hol egykor Péter és András halásztársaságot alkottak, és Péter volt a banda feje. De ismerjük ugyebár azt az érzést, amikor egy születésnapi dobostorta előtt állunk, és halogatjuk, hogy belevágjunk. Vagy hosszú távoliét után karunkban már a kedves, de még mindig csak a szemébe nézünk, ahelyett, hogy megcsókolnánk. így érzett Tariménes Tibériás tavának szegélyén - mert ezt a csodálatos édesvizet így is hívják. Belegázolt bokáig. Aztán látott egy kövecses kiszögellést egy kis nádas mentén, odagázolt, ott már térdig ért a víz. Föltűzte az egyik nagyobb legyet az aprócska éles horogra, három centivel a sörétólom alá, aztán megsuhintotta az acélbotot és nagy ívben bevetette a nejlonzsinórt. A szerelés röpülve zizzent a levegőben, de a fölerősödő szél csökkentette sebességét, s mintegy tíz méterre törte meg az ólom a vizet. Egy motorcsónak búgott fól Betánia felől, koránkelő vízi síelőt húzott a tó felszínén.

Nem tudunk arról, hogy az Úrjézus sítalpak segítségével járt volna ugyanitt, nem egészen kétezer évvel ezelőtt a vízen, de az már erősen valószínű, hogy

49