Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Kabdebó Tamás: Zarándokút (novella)
nagyobb, mint egy medve barlangja -se vályogkalyibák ereszei alatt fészkeltek a kétszárnyú fecskék. A Siratófalat három hitbuzgó támasztotta meg egy pajeszos kisgyerek, fölül balra arab mecset ormán muzulmán őrszem sétált, és a háttérben, az óváros bejáratánál egy szakasz katonafiú és katonalány amerikai rágógumin kérődzőit. „A hangulat” - szólt a bájos atlanti lány -, „kicsit sem puskaporosabb, mint Belfastban, s ráadásul még melegen süt a nap, az építészet pedig feledhetetlenül gyönyörű.” Aztán keresztbe-kasul járták az óvárost. A kósernegyedbe a nők éppen csak beszagoltak, mert nadrágot viselvén belépéssel kockára tehették volna biztonságukat, az arab negyedben vettek néhány fülbevalót, s az örménynegyedet hermetikusan el akarták zárni eló'ttük. Akkor Tariménes örménynek vallotta magát, mármint származásra nézve, s mikor nevét kérdezték Jeszeján-nak - mondta magát, így tárt karok és templomok nyíltak meg előtte és társasága előtt, honnan lekoptak az öreg nénik, de odacsatlakozott Lívia, egy olasz biológusnő. A jeruzsálemi örmény bazilika - a város tizennyolc örmény templomából a legősibb, legnagyobb és legszebb - valami nagy-nagy ortodox-örmény-katolikus ünnepre készülődött, egy pátriárka névnapjára, amit Tariménes azóta elfelejtett -, mert mindenütt égtek a gyertyák, nem zsúfoltan, csupán tömötten, a Szent Szűz oltárát virágerdő borította, bo- uganvilla és hibiszkusz vált ki szépségével, és az ősi, negyedik századi fekete ikon alatt egy szál orchidea hajladozott, az apró ablakokat pedig megtisztították, hogy beáradjon a napsugár, és a Föltámadás freskóját misztikus fénnyel ölelje körül. „Szeretném látni az Istent”, szólt hirtelenül az orvosnő, mire Tariménes: „Mi sem egyszerűbb. Nézzél a férjedre” - az ateista férj mosolygott - „Isten ugyanis saját képére és hasonlóságára teremtette az embert”. „Ezért a pénzért a tükörbe is nézhetek” - mondta a nagytudományú hölgy és nem élcelődésképpen, mire férje megjegyezte: „Inkább nézzél rám”. Hm, igen, igen, morfondírozott csendben Tariménes, magunkban hordozzuk az Istent, de olykor-olykor száműzzük, mert rendesnek, jónak lenni nehéz, folyamatosan pedig kész lehetetlenség. „És Jézus Krisztus, az Istenember?”, kérdezte az atlanti lány, ki gondolatolvasó volt, mint a szibillák, szép, mint a sellők, és ijedős, mint egy szarvastehén. A válasz Galilea. Isten igen gyakran oktondi módon cselekszik - gondolta Tariménes - aki nem áldozta volna fel a saját fiát, még három napra sem, még annak biztos tudatában sem, hogy az föltámad, de Isten útjai kiszámíthatatlanok, malmai lassan őrölnek, és a szegény ember szándékát boldogan bírja. Elég az hozzá, Isten pontosan tudta, hol végeztesse el Fia neveltetését, mert Galilea a világ lelki tengelye, s közepén a Genezáreti tó a legcsodálatosabb látomás, amit Tariménes és Daina, az atlanti lány, életükben láttak. Persze, útközben, ott van Jerikó, amelynek falait az emlékezetes kürtszó óta sem reparáltak igazán, főutcáján kecskék legelésznek, határában egy hasas teve aznap adott életet két, fejenként egypupú kis tevének, amikor Daina arra járt. És ott Megidó, az egykori és a Biblia szerint majdani Armageddon, egyelőre archeológiái múzeum, kívül és belül, amolyan mini-Massada, hétezer év kultúrájával rétegeiben. Tőszomszédságában egy szorgos kibuc, kik ezüstékszer-gyártásra specializálódtak, Tariménes lányainak majdani örömére, kik a vásárolt becséknek birtokosai lesznek. A sok magyar zarándok 47
