Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Németh László: Nappali álmok (regényrészletek) - Közzéteszi: Németh Ágnes
kedni, mindig ez volt a bravúr, amivel a mesébe temetkező az élet másféle tapasztalataiért kárpótolta magát: nálam azonban ezek a rossz körülmények mindig a lehető legrosszabb körülmények voltak, s valóságos történelmi kataklizmákat találtam ki azért, hogy nemcsak magamat, de hazámat, a társadalmat olyan helyzetbe hozzam, melyből valami egészet összedrótozni szinte képtelen feladat. Egész pontosan emlékszem, hogy a Fazekas utcában nagynéném virágállványai közt, egy elvadult, családokra szakadt társadalomba helyeztem magam, ahol nagyobb feladat volt Mármaros megyét egyetlen állammá kovácsolni, mint később az egész országot meghódítani, s még alig ütött ki a háború, amikor én már elfogadtam Trianont s a Királyhágó körül hadakoztam a magyar köztársaság gimnázista seregével az oláh despota ellen[4]. Hőseim életének sosem a fénykorát, a nagy hadjáratokat színeztem ki, hanem előszeretettel mindig az első lépéseket, melyekkel gyalázatos helyzetéből kiszabadította magát. A kiválóság kálváriáját járattam vele végig, mielőtt a történelem magaslatára felhatolhatott, s kétségtelen, hogy ez(zel szerk.) a kálváriajárással nemcsak a feladatot fokoztam fel, hanem egy homályos belső pesszimizmust elégítettem ki: egy jövendő kálvária-járás előérzetét. Anyámtól örököltem ezt a pesszimizmust, s gyerekkorom szigorú korlátái már igen korán igazolták. A feltételeket, melyek közt életünk lezajlik, én sokkal mostohábbnak képzeltem, mint amilyenek valójában. A hegy meredekebb volt, a tél hidegebb, az emberek gonoszabbak, s ha a történelmet is felforgattam azért, hogy saját pályámat megnehezítsem, erre az a meggyőződés kényszerített, hogy az én versenyeim mindig hendikepes számok lesznek, s már eleve annyi erővel kell nekirugaszkodnom, hogy végzetem órjási előnyét is be tudjam hozni. A másik meglepő sajátsága e hősnek különös álszerénysége volt. Mi sem természetesebb, hogy egy kiváló Fiatalember, aki mint Oedipus Thébát, kihúzta a csávából hazáját, Iokaszté mellett maga kezdjen el uralkodni. Az én hősömből azonban sosem lett király, legtöbbször még csak hadvezér sem, (s a jellemző) az volt rá, hogy aránylag szerény helyzetből gyakorolt nagy befolyást; mint egy hadosztály vezérkari főnöke döntötte el a hadjáratot, mint egy királyfi barátja virágoz- tatta föl annak a [...] birodalmát, s bár népszerű volt, ő e népszerűség habját mindig másokkal nyalatta le. A barátnak, aki képességei kamatját beszedte, a fölöttesnek, aki munkájának a cégére volt, általában nagy szerep jutott ebben az éposz- ban: vidám, jóakaratú, kissé felületes, parádés egyéniség volt, a hős ellentéte, aki mögé jól elrejthette' szétágazó terveit, s aki a nyilvánosság zaklatását is elfogta előle. Mért volt szükség erre a barátra? Természetem gyökeréhez nyúl ez a kérdés, s az egész mű is csak tökéletlenül fog rá megfelelni. Egy önkéntes mazochizmus, az alávetés ösztöne? Titkos hiányérzet? Jól emlékszem, hogy kitűnő előmenetelem, kiváltságos helyzetem ellenére is észrevettem már ekkor valami kellemetlen megkülönböztetést az emberek bánásmódjában. Noha mindenki dicsért, példának állított, éreztem, hogy van valami feszélyező, idegen a természetemben, ami előtt nem tudják, hogy csodálatot mutassanak-e vagy meghökkenést. Más gyerekeket korholtak, leszóltak, szégyenletes dolgokat tudtak róluk, de mégis csak önmagukra ismertek bennük, a maguk nyelvén beszéltek velük, míg az én illedelmességemen egy idegen, rejtélyes természet világított át, s elismerésükben is irtóztak tőlem, mintha más színű lettem volna mint ők. Már egészen korán, álmaim születésekor számoltam ezzel a hasadással, mely az emberek spontán szeretetétől elválasztott. [Úgy éreztem, hogy] egyéniségemből, ha nagy dolgokat akarok véghez vinni, minél kevesebbet szabad közszemlére tennem; hős akartam lenni, de nem [4] Homályból homályba 33. és 82. oldal. 37
