Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8. szám - Németh László: Nappali álmok (regényrészletek) - Közzéteszi: Németh Ágnes

godtan, kellő helyzetben alszom-e; azt nem láthatták már, amikor épp ilyen mozdulatlanul, de nyitott szemmel kerestem zaklatott délutánjaim hőseit a besötétített hálószobában.

Emlékszem néhány ilyen édes-izgatott virrasztásra, s azért említem fel, mert ebben a szülei közt mozdulatlanul fekvő s nyitott szemmel hallucináló kisfiúban szinte mint jelképben látom viszont egész gyermekkorom; legtöbbször azonban csak percekig tartott ez az alvástól ellopott ébrenlét; a hős befedte ugyan a hatalmas vermet, mely fölé egy egész hadsereget oda lehetett csalni, s csak akkor szakadt be, amikor az utolsó trénkocsi is rágördült, de a szónoklatba, melyet a hűtlen szövetségesnek tartott, akinek a veremből kellett végighallgatnia az igazi barátságról szóló fejtegetést, már el-elakadt, s a hűtlen vezér szánombánomját elkapta, elnyomta az álom monoton zuhatagal 1] Ezekhez a hősi és idilli jelenetekhez kétségkívül nem kellett sok díszlet, de a sötétség mégis túl kevés volt, s én csak nagyon fölzaklatott képzelettel tudtam közte költeményemet továbbjátszani. Rendes körülmények közt legalább annyi vagy valamivel több színfalra is volt szükségem, mint a shakespeare-i közönségnek, hogy igazi elragadtatásig izgassam magam, s bár nagynéném udvarában a vadszőlővel befuttatott fa elég volt ahhoz, hogy a mármarosi erdők közt bújkáljak alatta, s kertünkben a vár oldalában a félméteres teraszok szakadékot jelentettek; a zongora alját mégsem fogadtam el barlangnak, ahogy egy barátom ajánlotta, s a teleakasztott fogas sem kelthette bennem egy vártorony hősi benyomását. Akármilyen messze gondolok is vissza, s keresem a helyzeteket, melybe a kis álmodozót visszaéleszthetem, mindig egy darabka természetet találok magam körül, s ha ma a zugligeti végállomásnál leszállók s a hegyeknek nekicsapok, még mindig az a lelkesedés csap át rajtam, mint akkor, midőn lakásunkból ebbe a darabka természetbe kiléptem, noha ma már üresek nekem az erdők s lakásomban álmodom végig az álmaimat.

Előttem van az a darab papír, melyre évekkel ezelőtt, mikor ez a gyermekkoromról szóló költemény megfogant bennem, az énekek címét fölfirkantottam „Nagybánya, Aliga, Toldy Ferenc utca, Fazekas utca, Pottendorf, Városliget, Velence, Szilasi kert, Tátra”: csupa helynév, s mindenütt egy darab szabad tér, ahol a képzeletem minden talpalatnyi helyet megmunkált, s a tárgyak, fák, hepehupák természeti jelentésükön túl egy más, szimbolikus jelentés hordozóivá váltak, s bár azóta talán földúlta, szétszórta őket az idő, képzeletemben ma is azonmód elva- rázsoltan állnak, s még azt a nevet viselik, amelyen akkor szólítottam őket. E nevek látszólag nagyon különböző kiterjedésű helyet kerítenek ma be; Nagybánya egy hatalmas gyümölcsös hegyoldal, mely egy egész festőgenerációt jól tudott la- katni színeivel, a Fazekas utca viszont egy keskeny budai átjáróház udvarát jelenti, melynek a partjára elaggott német házaspárok s ódivatú vénlányok ültek ki estelente. Én azonban tudom, hogy az a Nagybánya, melyet én gyerekkorom mélyén feltalálok, alig több egy üveges verandafal vázánál, ahhoz egy kis gyep s néhány gyümölcsfa, semmivel se több mint a Fazekas utcai lakásunknál az orgonafa és a használatlan százesztendős kút körül a cseppnyi tér, melyen nagynéném virágállványai álltak s a leander s gránátalmafákról, meg a muskátlikról lepergő szirom a szombati söprések ellenére hétről hétre újra összegyűltél. Aliga sem a Balaton színes alkonyi látképét jelenti, csak egy darab iszapos partot, melyen néhol ott tapadt a visszahúzódó tajtékja, s a homok elég nedves volt ahhoz, hogy furcsa építményeimhez összeálló anyagot szolgáltasson; Pottendorfból, ahova német

[1] Homályból homályba 33. oldal

[2] Homályból homályba 32. oldal.

33