Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8. szám - Tari István: A szabad rablásé lett a jövő (szociográfia)

Nagyon halk szavú ember volt. Magához húz, simogat. - Meghaltam - szólal meg szelíden. — De ne sírj! Én azt megmondtam, hogy soha nem hagylak el. Hogy még onnan is vigyázok rád.

Szoktam egy pár dinárt vinni a papnak, rendben kell tartani azt a templomot, ugye ha már van; meg a temetőt is, és elmeséltem neki ezt az álmomat. Nem vagyok bigott és vallásellenes sem vagyok; nem vádolhatnak az emberek túlzott vallásossággal, de vallásellenességbe sem ránthat bele senki: nekem beszélhetnek a másvilágról, én nagyon jól tudom azt, hogy itt a földön van a mennyország is, meg a pokol is. Szóval, azt mondta az álmomra a pap: „A maga ura megdicsőült!”

Később az egyik metodista, hitbuzgó asszonyismerősömnek is elmeséltem az álmomat, ő is szóról-szóra ugyanazt mondta, mint a papunk: „A maga ura megdicsó'ült!” Tessék hozzászólni! Pedig nálunk nem volt egyházi esküvő.

Es gyerekünk se volt. Nem voltunk elég fiatalok hozzá. Engemet az tartott vissza, hogy felelős vagyok a gyerekemért. Amíg az ember fiatal, addig maga is gyerek. Együtt játszik, EGYÜTT NEVELKEDIK FÖL A GYEREKÉVEL! Úgy éreztem, sokkal jobban szeretem a gyerekemet, mint hogy megszüljem. Ezen most már nem lehet változtatni.

Az én életemben a legszebb időszak 1914 előtt volt. Akkoriban senkit sem üldöztek a különvéleménye, a gondolatai miatt. Akkoriban senkinek sem kellett meghalnia csak azért, mert magyar vagy szerb volt.

Újabban sokszor eszembe jut egy fölvonulás, amit gyerekként éltem át. Május elsején hatalmas fölvonulás volt Zentán. Az adai utcán vonultak föl. Rengetegen. Az asszonyok fején piros selyemkendő, a férfiak is tisztességesen föl voltak öltözve. És piros szekfűvel meneteltek. A kutya sem bántotta őket. Mi gyerekek, kipirult arccal szaladgáltunk, bámultuk a menetelüket, az őket kísérő trombitásokat. Hazafelé tartva egész úton daloltam. Egészen tele lettem! Egész úton visszhangzott bennem, mert a szívemig ért, a szívemet is megremegtette az a zene. Annyira meghatódtam a trombiták hangjától - én is éppen olyan túlérzékeny voltam, mint a kislányom hogy ez a dal örökre bennem ragadt: Mi építjük föl palotáid, hol a kéz, mely díjat ádl ínség, nyomor velünk, de mi mind fölkelünk. Ki harcba száll, hadd vesszen 6! SZABAD LESZ A JÖVŐ! - ezt énekelték, és én elhittem, mert annyira megrendültem, meghatódtam attól, hogy a jövő TÉNYLEG szabad lesz.

És szabad is lett. Csak nem a mi számunkra. Arablók, a rabló urak, akik hol urak, hol elvtársak, számára lett szabad. A szabad rablásé lett a jövő.

28