Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Tarján Tamás: Kakasülő (Három kecskeméti előadásról)
mán színház nemcsak olyan, amilyennek Dan Micu most már elég szépszámú magyarországi vendégmunkája, illetve Frunza Cseresznyéskertje láttatja (és a kettő a zsúfolt külsőségek, a vizuális ötletáradat, a nálunk szokatlan színészvezetés és -mozgatás ellenére is erősen különbözik egymástól). Úgy vélem, a román művészek ittjárta, ittléte jót tett a hazai színháznak. Micu kecskeméti Shakespeare-ren- dezése is úgy hatott, mint egy roboráló injekciókúra: az alapozó időszak elején tartó rövidtávfutót jól megszúrkálták, mire az a kezelés befejeztével fölpattant - és vadul birkózni kezdett egy úszómedencében... A föntebbi képtelenség semmi ahhoz a tízpróbához képest, ami a Katona József Színház deszkáin tombol. Dán Micu ragyogó, totális összefüggéstelenségben regnál. Fejünk kapkodásának is van izomtomáztató értelme, egyik ámulatból a másikba esni: ez is lehet szellemi és érzéki gyönyör. A rendezőt a rend izgatja a legkevésbé: az ő fejében nyilván tucatszor tucatnyi nyárközépi álom kavarog, és talán nem is nagyon bánja - vagy a nagy kavargásban nem veszi észre -, hogy az az egy, az az éppen mostani, kecskeméti Szentivánéji szertefoszlik. Mintha naponta újra- kezdte volna az elemzést és az instruálást (akárcsak Frunza), e mindig mássággal föllelkesítve a színészeket, akik - egy-két kivételtől eltekintve - így érthetően nem vehettek birtokba kész figurákat. (Megint itt settenkedik a magyarázat: az igazi álom épp ilyen, zabolátlan, formátlan, tarka, megfejthetetlen, és mégis elementáris... Shakespeare Kecskeméten zabolátlan, de nem elementáris). Az előadás totális eklektikájához a díszlet legalább három színtérrel, „tetthellyel” járul hozzá. Egyik ragyogóbb, mint a másik. A Szentivánéjit el lehetne játszani egy kis színészöltözői asztalka körött. A beöltözés és kivetkőzés tragikomédiájaként. Hát ott is áll az asztalka, piperekellékektől, festékektől roskadozóan. Látszólag tátongó, sötét, üres térben. Ott állna, ha elő nem tolakodna a színpadon egy kis színpad is. Remek! Hagyjuk az asztalkát, jöjjön a „színház a színházban”! Jönne, jöhetne, ha a hátsó színpadot nem egy nagy állatkerti vagy játszótéri ketrecnek, netán börtönnek képezik ki magas dróthálójával, kis kapucskájával. Az ott hátul bizonyára a fogvatartottság sávja, a vágyaitól, érzékeitől, tévképzeteitől béklyózott ember bezárt és bezáró terrénuma. Már ez a három, viszonylagosan állandó helyszín sem akar összetalálkozni, szervesülni, gondolatokat együttesen sugallni. Vegyük még hozzájuk a hordozható erdőt, a színház első páholyaiból kiképzett athéni mulatóbokszokat, és mind a többit... — és semmi véglegeset, egyértelműt nem fogunk tudni a kavalkádról, csak azt, hogy semmi sem végérvényes, egyértelmű. A lendületes tempónak és a folyton változó vegyes összképnek köszönhetően ez az önmagában sekélyes és bizo- nyítatlan igazság megragadó. Ha időben rájövünk, hogy nem érdemes akadékoskodni az ésszerűtlenségek, következetlenségek garmadája miatt, ha nem akarunk „együtt haladni” a cikkcakkban futó rendezővel, ha csupán hagyjuk magunkat sodortatni az eseményekkel, akkor sok-sok „tízmásodperces dráma” részesei lehetünk. Dán Micu akár egyetlen kép egyetlen mozzanatán belül is pompás, három másodperces tíz másodperceseket fabrikált. Puck nézi a színdarabjukat próbáló mesterembereket. A mesteremberek nézik (a nyilván láthatatlan) Puckot. Fogasnak nézik. Ráaggatják a kabátjukat (ő elveszi a kabátokat). Széknek nézik a fogast; ráülnek. Miért van az erdőben fogas, amely szék? Talán mert az öltözőasztalka mellett mindkettő lehetne. De akkor le kellett volna mondani a hordozható fák vicces erdejének poénjairól! Egészében ez az őrült beszéd, melyben nincs rendszer, mégiscsak szép beszéd; az artikulálatlanság bájával, a dadogás borzongásával, a diszharmónia monumentalitásával látogat meg. S egy csomó, máskor majd kamatoztatható ötlettel. Az ősz 74
