Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Tarján Tamás: Kakasülő (Három kecskeméti előadásról)

rítani, morognom kell a plánok szűkössége, az előnytelen képkivágások miatt. Tehát ez a (nem a legjobb technikai körülményekre utaló) felvétel nem jogosít a szó szoros értelmében vett kritikára, de persze puszta benyomásnál jóval több, amit mondhatok.

Illés István legjelesebb színház vezetői erényei közé tartozik, hogy darabválasztásaiban még a saját művészi szenvedélyeit, drámaszerelmeit, elemzési dilemmáit is alá tudja rendelni a társulatát meghatározó színészek szakmai érdekeinek, remélhető sikereinek. (Ezt száz éve azzal a nem túl választékos szóval fejezik ki, hogy „színészben gondolkodik”.) Ha nem jellemezné ez az érzékenység, akkor is nyilván olyan művet választott volna az 1991/92-es évad nyitányára, amely sima utat talál a közönség szívéhez, szeretetéhez. A testőr - mely sok egyéb mellett legalább öt-hat különféle szerepkör bravúrszínműve is - pazar lehetőséget kínált arra, hogy Berek Kati, Bencze Ilona, Rajhona Adám és Matus György együtt mutatkozzanak be és meg a nézőknek. Mivel ennek a Molnár-sziporkának kétségbevon- hatatlanul van életfilozófiája is - igencsak kesernyés és ráadásul a színházról szól, színészek életszínházasdijáról, Illésnek sem csupán játékmesteri feladat jutott: a teátrumról, mint létformáról vallhatott világképet, az emberről alkotott vélekedést sugallhatott. Ennyi pozitívum mellett az sem számíthatott hátránynak, hogy alig pár esztendővel ezelőtt Kecskemétnek már volt szerencséje A testőr egy odaadóan rossz, nem éppen kedvcsináló emlékű prezentálásához, vagyis a mű még a fiataloknak is ismerős.

Az előadásnak egy feledhetetlen pillanata van. Egy nagy pillanat egy előadásban nem kevés, főleg ha az a „színháztörténeti értékkel” is bír. A zengzetes nagy szót olyan művészi megoldásra értem, amely egy-egy színdarab titkaiból, megoldatlanságaiból folfed, elrendez valamit, és az utókorra hagyja - nem önmagát, hanem annak bizonyosságát, hogy van(nak) megoldás(ok). Tudvalevő, hogy A testőrben a nemrég nősült, középkorú színész azért ölti föl az uniformist, hogy még éppen fiatal színésznő feleségének álruhában tegye a szépet, ekként bizonyosodva meg az asszony hűségéről vagy hűtlenségéről. E kettős játékkal a színész olyan érzelmi kelepcébe csalja magát, amelyből nincs, nem is lehet szabadulás: valamelyik énje gyógyíthatatlan sebet kap... Ezt a félj barátja, a nej rendíthetetlen hódolója, az állandóan a házaspár mellett tébláboló kritikus előre és menet közben is meg-megmondja (ő igazán ismeri a szíveket - a dialógusokból). Molnár mindvégig férfipárti - mi más lehetne -, ám a három menet folyamán több alkalommal is az asszonyt hirdeti ki győztesnek - mi mást is tehetne? Ennek megfelelően a sudár, szabálytalan szépségű Bencze Ilona ha nem is király-, de grófnői fölénnyel kormányozza, vagy engedi szabadon az inkognitóudvarlás kifejletét, Rajhona Ádám pedig előkelőén feszengve, a célirányos széptevésből a féíjszerepbe vissza-visszaesve alakítja a „csábítót”. A harmadik felvonás végére visszaáll az eredeti családi rend(hiány), a színész és a kritikus újfent - akár a kezdetkor - foteljébe és újságjába süpped, a színésznő a zongorát pettyegeti. Most érkezik el az a perc, amelyben „a testőr” odalent az utcán szokott korzózni, hogy epekedő pillantásokat vessen a szépasszony ablakára. Csakhogy a szépasszony immár hiába lép az ablakhoz, hiába keresné szemével azt, aki épp a háta mögött ül, házikabátban... Amint fanyar csendéletté rendeződik a zongorás, hírlapos életkép, az ártatlan szerelmi háromszög (azaz testőröstül: négyszög), finoman aláhullik a színpadi ablak, (a díszletbe- szögellés) polgári függönye. Ez az a bizonyos felejthetetlen pillanat. Illés István ezzel érzékeltetni tudja a színpad mögötti, láthatatlan színpadot, a lélek színpadát, kínpadát, amelyről Bencze szomorkás legyintéssel, Rajhona mérges tehetetlenséggel mondta el már, hogy nem tud róla mit mondani... A függönyöcske az emberi lélek (és személyiség) megkettőzöttségének, érzelmi tudathasadásának já70