Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Koloh Elek: A remény örök (A kecskeméti színház elmúlt 35 éve)
- Beke önnön helyzetét nehezítette, hogy sok rendezőt szerződtetett. Addig ugyanis, amíg Ruszt József - egyenrangú kollégája nem lévén szerződésben - a saját művészi ambíciióhoz tudta igazítani a műsortervet, addig Bekének már az első évben hat részre kellett osztania a feladatokat. így adódhatott, hogy miközben a főrendező munkáját arányérzék, igényesség, korrektség jellemezte, dramaturgiai vonatkozásban mindhárom évad kínosan nehézkesre sikeredett. Nem születtek sem igazi bukások, sem igazi csúcsteljesítmények. Igaz, Tömöry Péter és Szőke István igazolta markáns egyéniségét, tehetségét, de Gáli László, Szurdi Miklós, Galamb Sándor és Kerényi G. Miklós rendezései már nem hagytak nyomot a társulaton - el is kerültek a kecskeméti színháztól. - A második évadban státusba vettek két frissen leváltott főrendezőt (Illés Istvánt és Sándor Jánost), akiknek vetélkedése kezdetben csak szakmai, később már egyre inkább morális károkat okozott, és teljesen felbomlasztotta a társulatot.- Tegyük hozzá: a jelentősebb színészegyéniségek Ruszttal távoztak. Gábor Miklós, Vass Éva, Andorai, Farády, Trokán és a többiek.- Ez igaz, de Kecskemét akkoriban igen vonzó volt, helyükre olyan ígéretes fiatal művészek érkeztek, mint Blaskó Péter, Reviczky Gábor, Hunyadkürty István, Szirtes Ági, Andresz Kati, Szirmai Péter. Az egységbe kovácsolásra irányuló kísérletek során rendre megmutatkoztak a múltbéli hiányosságok, és az újkeletű baklövések ezekre halmozódva megállapíthatatlan láncreakciót indítottak el. A teljes igazsághoz tartozik, hogy Ruszt társulatában is csak felszíni egység mutatkozott. Az általa szerződtetett társulati mag és az örökölt színészek között súlyos ellentét lappangott, egyik oldalról a bérezési, elhelyezési, foglalkoztatási megkülönböztetések miatt, másik oldalról az eltérő munkastílus, munkaintenzitás, illetve az ízléskülönbség okán. Ruszt szereposztó gyakorlata és tehetsége, valamint Gábor Miklós meghatározó személyisége mégis hierarchiát teremtett, s a vertikális tagozódás alapján rend uralkodott. A váltást követően ez a rend felborult. Amorffá vált az értékrend, megváltoztak a munkaerkölcs normái, elbizonytalanodtak az emberek. A meghatározó rendező egyéniségek köré klikkek tömörültek. A színházépületben csak a vezetéssel szembeni elégedetlenségben volt egyetértés, s a vezetés gondoskodott is támadási felületről. Az ígért megyei támogatás elmaradt, az országban itt volt a színész bérszínvonal a legalacsonyabb, lakásproblémák és egyéb szociális gondok mutatkoztak, s a felgyülemlett feszültségek nyílt ellenszegülésben törtek ki végül. De a hanyatlás a bérletek folyamatos csökkenése és a sajtó- visszhangok alapján is nyilvánvalóvá vált. * * * Vitathatatlan, hogy 1981-re megért a kecskeméti színház a változásra. Ám ahogy megannyi más teátrum esetében, itt is tettenérhető és csodálkozásra ingerlő volt az, hogy az illetékesek egyszerűen figyelmen kívül hagyták az „összeházasított” vezetők eltérő művészi elképzeléseit, színházeszményeit. Megosztott, klikkharcokba süppedő, különösebb sikereket felmutatni képtelen társulat, megoldások után kiáltozó problémák idézték elő azt a helyzetet, amikor a fenntartó megyei tanács ismét személycserére határozta el magát a színházat illetően, s Komáromi Attilát nevezte ki igazgatónak, s a vezetőrendező pedig Tömöry Péter lett. A művészeti vezető Szőnyi G. maradt. Ekkor távozott Illés István, Szőke István, Sándor János, s új, a korábbinál egységesebb társulatépítési, műsorpolitikai koncepció kialakulása kezdett körvonalazódni. 62
