Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Már én vagyok a múlt (Varga Imre beszélgetése Vári Attilával)

dédapámon kívül egy idegen nevet a családomban nem találtam. Pontosabban 1690 körül a Vári név Dalla-vallé változik át, egy olasz kőfaragó família volt, akiket valamikor a 17. század végén Erdélybe kastélytervezésre, -építésre hoztak. Úgy magyarosodtak el, hogy már a 18. században, tehát Rákóczi korában a család református adófizető Marosvásárhelyen. Tehát nemcsak hogy már nem olaszok, de nem is katolikusok. Gyermekkoromban Bukarestről nem tudtam az égvilágon semmit. 14 éves koromban jártam először ott, azt hiszem. De reggel öttől a Kossuth Rádió szólt és hallgattam azt, hogy csőtörés van az Izabella utcában, és a hetvenes trolibusz elakadt, és a magyar kormány összetétele, történései is tudomásomra jutottak, s az, hogy mi történik a román kormánnyal, nem is érdekelt. Életemben a családomnak román ebéd- vagy vacsoravendége soha nem volt, engem soha nem hívtak meg egyetlen román családhoz sem ebédre vagy vacsorára... Ez a nagy mese és hazudozás, amit Budapestről hídszerepnek mondanak, lassanként eljutott a rágalmazásig. Megrágalmazzák a kisebbségeket azzal, hogy ők hidat alkotnak. Az én hátamon ne menjen át senki! Ha a budapesti aszfalton felnőtt ember valamiféle kapcsolatot akar teremteni, mert azt hiszi, hogy a Tiso-lélekkel megáldott szlovák vagy a Maniu-lélekkel megáldott románnal nagyon-nagyon lehet parolázni, s ahogy Illyés Gyula mondta, ahogy kinyújtjuk a kezünket kézfogásra, rögtön beleköpnek, nos aki híd-szerepre vállalkozik, menjen oda át az én helyemre, tartsa a hátát, hogy tapossák meg a marosvásárhelyi márciuson. Én nem hiszek ebben az egész hídszerepben, ez egy mese, ez egy legenda. Lehet, hogy a svédekkel jól együtt tudnánk élni, mert soha nem volt közös határunk, és jól egymás keblére tudnánk borulni.... Nem hiszek abban, hogy a magyarság és a körötte élő többi népek között mindaddig, amíg önálló nyelveket beszélünk és önálló kultúrára törekszünk, valaha is olyan béke valósulhatna meg, amilyen akár a franciák és németek között is.-De ellenpélda is van, nem is kivételes. A jó vegyes házasságoktól a lelkes szlovák műfordítókig sok minden. Biztosan sok sebet kaptál, ha így látod a magyarok és a szomszédság viszonyát. De ne firtassuk most ezt. Van-e honvágyad? Vagy csak azok a helyszínek vonzanak, amik az írásaidban maradtak meg, a lélek tájai, s a létező helyszínek inkább taszítanak?- Nézd, 1989 decembere, a romániai események óta, mert forradalomnak akkor se neveztem, és most sem, tehát azóta harmincötször voltam odaát. Ha a harmincötöt megszorzod hárommal, az átlag ott töltött napok számával, ez több, mint száz nap. Tizenhat hónap alatt. Ha Bukarestben élnék, ennyiszer Erdélybe nem mehetnék... Készítjük most az Orbán Balázs-filmet, és állandóan visszajárok forgatni. Bukarestből ennyiszer nem tudtam volna oda elmenni. Nincs honvágyam. Mitől is lenne. Nincs mit visszaigényelnem. Nem hagytam ott a boronát, az ekét a föld szélén azzal, hogy majd visszajövök és folytatom a szántást, nem hagytam ott berendezett lakást... Otthagytam viszont vagy háromezer kötet könyvet, amit elajándékoztam barátaim között. Arra gondolván, hogy magyar könyvet oda nem lehet bevinni, tehát aljasság kihozni. Mert nekem életemben nem volt lakásom. Első házasságomban feleségemnek volt lakása, odaköltöztem, elváltam, elköltöztem. Életemben első olyan lakás, amelynek ajtajára kiírhattam azt, hogy Vári Attila, negyvenéves koromban Vácon a lakótelepi lakás volt. Persze: honvágy, honvágy... Ez olyan, mint mikor valaki egyszer csak elkezd ötvenévesen vágyódni a tizenhat éves kori szerelme után, és ebből iszonyatos blődli tévéműsor keletkezik... Abban a klasszikus értelemben, ahogy a másfél millió magyar a tengeren túlról honvágyott, és gyűjtötte a dollárt, hogy a Pilisben, Nógrádban vagy az Alfóldön vegyen magának egy kis birtokot, mert itthon lehet csak élni, ilyen értelemben nincs honvágyam. Mondom, nekem az Osztrák-Magyar Monarchia iránt van honvágyam. A

24