Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Már én vagyok a múlt (Varga Imre beszélgetése Vári Attilával)

bői kerekedett ki, akik a nagyobb zsíroskenyér miatt román suliba adták a gyerekeiket, de mindig ott voltak a megosztott első díjban, mindenütt... akkor éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Ez a Szülőföldem: Afrika különben bővített újraírása annak a Kányádi-verssomak, hogy: „Én vagyok a fehér néger, nem a bőröm, nyelvem néger.” Ebből eredeztethető az egész, s valóban így is éreztem. Meg kell mondanom, hogy Magyarországon sem érzem magam fehér embernek, itt is néger vagyok, bár nem az anyanyelvem miatt, nem a származásom miatt, hanem egyszerűen az értelmiségi mivoltom miatt. Nézzük meg a parlament vagy a kormány összetételét, s itt a Karinthy-féle Krisztus és Barabás effektusnak lehetünk szemtanúi. Egyenként minden értelmiségi azt mondja, hogy igenis a kulturális-oktatási szférát kell erősíteni, hisz a műveltség nagyon fontos alap egy nyersanyagban és energiahordozókban szegény országnak. Nem energia- és anyagigényes dolgokat, hanem szellemileg igényes dolgokat kellene megtermelnünk ahhoz, hogy talpra álljunk. Ilyen alapon úgy érzem, hogy értelmiségiként itt is kisebbségi vagyok.- Tudtommal több egyetemre is jártál. Nem találtad a helyed, vagy mindig kerested a jobbat?- Poénvadászként most úgy fogalmazhatnám, hogy a katonaság elől való menekülés miatt lettem állandó jelleggel egyetemi polgár. 1963-ban már elsőéves egyetemista voltam, de 1978-ban is elsőéves egyetemista voltam, s közben még nagyon sokszor. De 1982-ben is nappali tagozatos egyetemista voltam. Időnként azért volt munkahelyem. 1968-tól mondjuk 1972 decemberéig volt igazából fix állásom. Utána jött az a kínos periódus, amikor se állásom, se lakásom, semmim az égvilágon. Igazából egy bőröndben laktam, és azzal vándoroltam albérletről albérletre. Akadt egy rövid periódus, amikor hazaköltöztem a szüléimhez, de elvált emberként ez már megoldhatatlan volt, mert nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Voltam albérlő Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Bukarestben, de hát Marosvásárhelyen is voltam albérlő. Ama kevés négerek közé tartoztam, akinek Romániában, ahol vadul épültek a lakótelepek, s bár többször kértem lakást kétszeres írószövetségi díjammal, több kötettel a hátam mögött, soha nem volt lakásom. Hajói tudom, Bodor Adámmal ketten voltunk az egész erdélyi magyar irodalomban olyanok, akik több mint egy évtizedig állás nélkül éltünk. Ha ezt életnek lehet nevezni.- Szabadúszó voltál?- Szabadúszó, de hát szabadúszni nem nagyon lehetett. Azt, hogy hogyan éltem, miből, én magam sem tudom egészen.- Mégis, mit csináltál?- írtam mindent, amit lehetett, színikritikától kezdve. Az Utunkban egy évig heti pontossággal a Margó rovatot, de mellette novellát is. S akkor volt egy szerencsésebb periódusom is, hogy egymás után megjelent három vagy négy könyvem, s ez valahogy úgy-ahogy kihúzott a bajból. Meg Bodor Pali segítgetett azzal, hogy külsőzhettem a televíziónak, bár onnan rúgtak ki, a tévétől...-A televízióhoza végzettséged alapján kerültél?- A tévéhez... Én hajdanában filmeztem. Volt egy nyolc milliméteres kiskame- rám, amivel filmezgettem, és mindig is érdekelt a film. Amikor beindult a bukaresti televízió magyar nyelvű műsora, Bodor Pali hívott, és én mentem, mert úgy éreztem, hogy néhány fontos dolgot meg lehet csinálni. Kos Károly, Kemény János, Franyó Zoltán, Horváth Imre, Horváth István, most csak az ismertebb neveket említem, róluk készítettem portréfilmet. S igazából szerettem és élveztem is. Meg kell mondanom, azóta sem szeretek könnyű elektronikára dolgozni, mindig a 16 mm-es film számomra az, amivel pontosan be tudom mérni a lehetőségeket. Ez olyan, mint amikor a rúdugróknál a bambusz után megjelent az üvegszálas, s volt egypár ember, aki letette a szögescipőt, mert ezt a technikát már nem tudta elsa20