Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)

összefonódott, csak a deklarált elvekből táplálkozó metafizikus remény, hogy van, hogy kell lenni valamilyen megoldásnak. S ez a remény számára csak az az ország lehetett, amely radikálisan más volt, mint a nyugati demokráciák, amelynek volt valóságos ellenereje: „vörös hadserege”. (A nyugati demokráciák, vélte, nem akarják vállalni ezt a fasizmusellenes harcot.) Sztálin maga pedig azért támogatandó, mert ennek az ellenállásnak a vezetője, s valami radikális másság, a perspektivikus kommunizmus felé vezeti a Szovjetuniót.

Ez a „pro-stalinizmus”, persze, ha jobban megnézzük, megint furcsa keveréke az élet valóságos tényeinek, a megfogalmazódó célképzet lényegi nem ismerésének, vágyszerűvé oldásának, s egy elementáris — nem racionális, érzületi-gnosztikus — reménynek. S természetes, hogy ennek az újabb, immár sokadik utópiának törvényszerűen szembesülnie kellett a valóságos folyamatokkal. Az Optimisták című, jellemző módon 19-es tárgyú regényének kiadása ügyében Moszkvába költöző Sinkó Ervin akár akarta, akár nem, szembekerült az orosz realitásokkal. S tapasztalatai, amelyeket moszkvai naplója is, az annak alapján írt Egy regény regénye is tükröz, szétfoszlatták reményeit. A következményeket, a sztálinizmussal való szakítást, Párizsba visszakerülve le is kellett vonnia.

A nagy kiábrándulás a moszkvai, majd a párizsi naplóban szépen nyomon követhető. Útban a Szovjetunió felé, a Vityebszk teherhajó fedélzetén, a Szovjetunió még olyan volt neki „mint egy álom” (244.), s még utána is jó ideig minden jelenséget e remény fényében értelmezett át. „Ha Párizsban látom ezt, biztos csak a visszataszító ízléstelenséget látom. Itt a szovjetföldön minden mást jelent” — írta például, nagyon jellemzően, 1935. május 6-án. Leningrádban pedig — 1935. május 14-én — úgy látta, „különös: chronologikusan egyazon időben, egy-két napi repülőgép távolságban ma egymás mellett él két 1935-ös esztendő: az egyik [Nyugat-Európa — L. A.] a pusztulás 1935-je, a másik a XXI. és utána következő századok előrevetített, hatalmas, intézményekből és arcokból rámnevető, megfogható fényessége.” (248.) Majd, ugyanaznap: „ez az, aminek önmagában és szimptóma- ként is óriási jelentőségét látom: Szovjet-Oroszországban az embereknek a viszonya a pénzhez, a pénz fertelmes és gyilkos szerepe az európai ember életében, máris megváltozott. Itt senkit sem fenyeget éhhalál, senkit a holnapi nap — az emberek szabadabbak a pénzzel szemben, emberibbek egymással szemben, lehetnek emberebbek önmaguk veszélyeztetése nélkül.” (248.) Ám: bár saját önjellemzése szerint is „impresszionális lélek” volt, akinek nem okozott gondot önmagát egy akart érzületi állapotba hozni (vő. 188.), a Szovjetunióban — ahogy ismerkedett vele — egyre szaporodtak a reményeibe bele nem illő, azok ellen tanúskodó tapasztalatok. Előbb érzékelni kényszerült, hogy „a párt maximális, abszolút autoritás itt” (259.), majd észrevette, hogy minden centralizálva van (263.), hogy óriási gond a megoldatlan lakáskérdés, az alacsony életstandard (264.), „hogy még mindig milyen sokszor fáradság in az élet materiális problémáinak a megoldása” (265.), hogy az ország „egy félállati igénytelenségből került bele egy civilizatorikus folyamatba” (265.). S ahogy ismerkedett a moszkvai élettel, azt is kénytelen volt észrevenni: „Hihetetlenül gyávák ezek az emberek — vagy titkos érzelmeik miatt ilyen rossz a lelkiismeretük??” (268.) és föl kellett ismerje, hogy a jó pártirodalom nem jó irodalom (270.); hogy „mennyire eleven még itt a kultúrálatlan brutalitás és mennyi még épp a lelkeken végzendő munka” (275). S viszonylag hamar, már 1935. július 10-én eljutott odáig, hogy félelmei és gyanúi legyenek: „Vannak más irányban gondolataim, gyanúim, amelyeket még ebben a naplóban sem merek leírni, de elfelejteni sem tudom őket.” (276) S újra megtapasztalta a szociális gondokat is; ő maga is koplalt (279.), a pénztelenség fojtogatta, megalázó kilincselésekre kényszerült ismét és ismét — az irodalmi élet hivatalnokai csak hitegették. Általános tapasztalata így már ez: „Ami itt az emberekkel való érintkezésben minduntalan szembeöt- lik: a spontaneitás hiánya. Mindenki, majdnem kivétel nélkül, diplomatikusan óvatos — vagy pedig egyszerűen bürokrata” (281.). Ám mindent összevetve ekkor még mindig úgy látta — s ez is egy nagyon jellegzetes, később pl. Lukács György számára is végső meggyőződés volt —, hogy: „A kapitalista világgal szemben — itt még a negatívumok is pozitívabbak, mint ott a pozitívumok.” (285.)

Nagy kérdés, persze, valójában mennyire hitte, amit leírt, s mennyire önmagát áltatta

46