Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Lászlóffy Aladár: De Bizánc lenn marad a porban; Noébárka egy vidéki patakban; Önarckép Arkhimédésszel; Ezer- kilencszázkilencvenkettő (versek)
Lászlóffy Aladár De Bizánc lenn marad a porban lm itthagyom Görögországot. Bizánc marad, Bizánc, az áldott, Bizánc, a lerombolt, legyőzött megeheti majd, amit főzött; ármányok lomha tekervénye tulajdon nyakára, fejére tekeredik, örökre rabja rosszhírének, se tenger habja, se vér, se újabb felvirágzó korok nem mossák le, a zászló, a császári végleg letörve! Isztambul nagy s örökre törpe - a győző álma ettől csorba... De Bizánc mehet a pokolba. Noébárka egy vidéki patakban Ki nem akart, nem tudott elmerülni, kivált egy tojáshéj az elhúzó szemétből, az ár tetején ringó hulladékból s mint büszke csöpp hajócska, céltudattal ellibegett, átbukdácsolt a sáron, kitört a sodrás közepére, vitte, vitte a nagy folyó, a láthatárt betöltő, a mindent elborító áradat; egyedül ő tört ki a rothadásra, a süllyedésre ítélt elsodortból, egyedül volt, kit nem itt várt a végzet... Noébárka egy megáradt patakban. Lehet, hogy nem lesz sehol Ararátja, hogy Amerika nincs is, tévedés volt, hamis ígéret, hibás számítás, árván belelovalt jövő-Titánik, melyet a minden vézna szalmaszálba kapaszkodó vak képzelet reménye lökött csupán a hülő végtelenbe s kíséri bambán, önmagát siratva - s ezután már csak úszni kell, hajózni, csak megmaradva így megsemmisülni, de akkor sem egy pusztuló világgal, egyetlen eggyel, egyikkel merülni, akkor se így, akkor se most, se rögtön...
