Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Nyolcvan éve született Szabó Zoltán - Szabó Zoltán: Angol furcsaságok

Szabó Zoltán Angol furcsaságok ^ -Ä. Victoria pályaudvaron, este hét órakor, körülnéztem. Vártam. Olyasvalakit vár­tam, aki először érkezik Londonba. Mit lát majd itt? A pályacsarnok kopott volt, cicomát- lan, látszatra rendetlen is. Sínek, hirdetmények és rácsok zűrzavarában tömegek jártak- keltek fegyelmezetten. Az újságosbódéban színes képeslapok regimentje virított, a gyü­mölcsösbódéban szőlő, nagyszemű, dél-afrikai szőlő, télvíz idején. A cukrosboltban csoko­ládét és savanyú cukrot árultak, jegyre. Aránylag csend volt, mégis az embernek az volt az érzése, hogy ötpercenként elindul egy villámvonat, amelynek végállomása a tenger. Ilyenkor eszmél rá az ember arra, hogy szigeten van. A sziget szellős és tágas, de mivel sziget, az ember ritkán gondol rá, hogy elég nagy. Székében is félnapi járás vonaton, hosszában 24 óra elég ahhoz, hogy elérjük a déli partot az északiról. A fővárosban annyian élnek egymás hegyén-hátán, mint Magyarországon. A főváros lakói szerfelett csöndes emberek. Úgy lehet, azért oly hallgatagok, mert lelkűket szomorúság nyomja. Úgy lehet, azért bánatosak, mert ilyen nagyvárost építettek. Építet- ték-e? A szó tervszerűségre, előre megfontolt szándékra utal. Pontatlan, ha Londonra értjük; a város épült, dagadt, kiterjedt, összenőtt. Az eredmény azt az érzést kelti, hogy valamilyen vegetatív folyamat zajlott le itt, a házak úgy nőttek ki a földből, mint másutt fű, fa, bokor nagy esők után. A földalatti hálózata is szeszélyes, szabálytalan, indaként szétfutó. Ha Páris földalattija olyan mint egy csontváz, egy élő test logikus szerkezetében, a londoni gyökerek hálója. Az állomásokon mozgólépcsők és liftek erdejében, útjelzők, irányítótáblák őserdeje. Az utas a lépcsőn kábán és szórakozottan nézi a színházak vidám­ságot hirdető reklámjait. A Piccadilly megállóján egyszer egy idősebb urat láttam. Talpig sötétben volt. Sötétkék puhakalapot viselt. A lépcső szalagja simán süllyedt vele lefelé a földalatti emeletek során. A hibátlan öltözetű öregúrnak enyhén piros, ápolt és finom vonalú arca volt. És ez az öregúr sírt. Nyilvánosan, de szemérmesen, mert hangtalanul sírt. Kétfelől az arcán lassan csurogtak lefelé a könnyek. A mozgó lépcsőfok, ez a talpalatnyi fémlap, egyenletesen süllyedt vele. Egyre lejjebb. Ha fájdalmában félre akart volna vonul­ni, nem tehette volna meg. Rajta volt a futószalagon. Százak szemeláttára könnyezett ismeretlen ok miatt, ismeretlen ember. Senki se nézett rá kíváncsian. A mások jóindulatú közönye biztosítja szabadságodat itt, az embersűrűben olyan szabad vagy mint egy siva­tagban. S olyan magányos. A végletek találkoznak, helyenkint a nagyváros a vidéket éri be. Forgalmas főútvonal mögött néptelen terek. A járdát kétemeletes családi házak szegik, egészen egyformák. Középen, rácsok vaskeretében, kert. A kert elosztva annyi részre, ahány a ház a téren. E parcellákat sövény keríti. Mint vidéken a konyhakertet. A kerítésen kapuk, a kapukon lakat. A kulcsok a házak tulajdonosainál. Az ő kertje ez. Az ő vára mellé az ő várkertje. Kerti székek állnak a gyepen készenlétben. A csend vidékies, a kivilágítás gyér: ezek a square-ek úgy tokozódnak be a nagyváros testébe, mint az oxigén a tüdő hólyagocskáiba. Ezekkel lélegzik a város s a parkok zöld szigeteivel. Ebben a városban a legőrültebb nappali forgalmat a legkoraibb esti záróra követi nyomon. Tíz óra után elmennek az utolsó autóbuszok, féltizenkettő után az utolsó földalattik. 44

Next

/
Thumbnails
Contents