Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)
különbség. Nehogy azt hidd már, hogy a magyar áldozatokért nekem nem fáj a szívem! — Az volt az érzésem a cikked olvasása közben, van valami aránytévesztés az érvelésedben. — Az aránytévesztés, azt hiszem, az volt, hogy eddig nem beszéltünk erről. Farádi Szabó érezte, hogy nem győzte meg teljesen Sárit. Az asszony meg azt gondolta, a barátja túl hevesen védte meg az álláspontját, ezért kissé megbántó- dott. Bizonytalankodva néztek egymásra. A nap sütött, legjobb lett volna semmivel sem törődniük, csak a nyárral, csakhogy nem olyan világban éltek, amely megengedi a nemtörődömség, a közöny luxusát. Még az afféle kis csatatér is, amelyen ők küzdöttek egymással az igazságért, még az is mindent átfogó méretűvé szélesedhetett, ha jó kérdésekre jó válaszokat tudnak adni. Farádi Szabó azzal vigasztalta újságírói öntudatát, hogy végül is nem választhatja el Sáritól átugor- hatatlan szakadék. „Ej, nincs is közöttünk semmiféle szakadék!” — ez a hangtalan fölkiáltás volt benne kézmozdulatában, amint megfogta barátnője kezét, úgy sétált ki vele az éttermet körülvevő békés parkból a buszok és autók eszeveszett zűrzavarába. A szemét mint korszellem Az az émelyítően rossz érzése, hogy „közel jön, rátelepszik a külvilág”, mindig akkor volt a legerősebb, ha a vidéket járva a szemetet kellett kerülgetnie a kocsijával vagy gyalogosan. Némely helyen megszilárdult betonkiöntet borította és ölte meg az élő aljnövényzetet, máshol bűzlő-füstölgő vegyi anyagok tették becketi tájjá a határ beláthatatlan területeit. Farádi Szabót az a fölismerés képesz- tette el legjobban, hogy az emberek láthatólag elvesztették minden érzéküket a természet szépsége és főleg méltósága iránt. Mintha senki sem tudná és látná már, hogy a dolgokban egy-egy isten él; hogy a kavicsoknak, lomboknak, vizeknek, göröngyöknek és rovaroknak, halaknak, emlősállatoknak éppúgy van lelkűk, mint az embernek. A helyzetet évről évre rosszabbnak ítélte, annál is inkább, mert a szigetre, az ő szigetére is belopóztak éjszakánként a billenős teheruatók és ráborították undorító rakományukat a kicsattanó virágokra, a fiatal gyalogakácbokrokra, a fűre, amely pedig dacol minden romlással. Egyik tavasszal, amikor legelőször hajtottak ki szokott táborhelyükre, a fenyvesbe, Andris azzal tért vissza a fürdésből, hogy kissé följebb, a parttól alig kétszáz méterre valamilyen förtelmes dolgot látott. Egyedül nem is mert odamenni. Apja fogott egy jókora akácbotot, és elindult a két kocsiút kereszteződéséhez, ahol már többször találtak szemétrakásokat. Ezúttal azonban sokkal nagyobb merényletről volt szó: a kis tisztáson, amelyet elég jól elrejtettek a körülötte álló nyár- és akácfák, a fakoronákig fölnyúló hulladékdomb emelkedett. Mindenféle lomból annyi, mintha egy egész gyár sokévi hulladékával borították volna el az erdőt. Nem lehetett belenyugodni, hogy ezután itt kell jönniük-menniük ennek az irtózatos szeméttoronynak a visszataszító látványa mellett. — A fene egye meg a kézit is annak, aki csinálta! — tévedt nyelvére az otthoni szó. — Elégetünk mindent, ne fédd! 11
